Amikor a gyerek érti

Amikor a gyerek érti

Nyulassy Attila kritikája, 7ora7.hu


Furcsa és szokatlan lehet a felnőttek világa, legalábbis gyerekszemmel – és látva a nem megszokott dolgokat teljesen természetes módon művelő, a világot felfedező gyerek figuráját Lung László Zsolt elővezetésében, ez a furcsaság nem sok kérdést hagy maga után. A Gyerekességek ugyanis egy olyan abszurd előadás, ahol az abszurdot igazából a berögzült szokások alapján működő világ testesíti meg, aminek elvei bár teljesen természetesnek mondhatók, most valahogy mégis olyan idegennek és visszatetszőnek hatnak. Van ugyan abban igazság, hogy a gyerek nem értheti a felnőttek világát, de a gyereknek is van igazsága, hiszen nem feltétlenül logikus vagy értelmes, ahogy működünk.



Raymond Cousse drámája által pont ennek a felfedezésnek lehetünk részesei. Ahogy a kisfiú megpróbálja megérteni a mészáros munkáját, ahogy szembetalálkozik olyan dolgokkal, amiket nem szabad csinálnia, ahogy először beles a kulcslyukon, hogy még jobban beleleshessen barátja nővérébe, ahogy nem érti az iskolai anyagot, mert legalább olyan logikátlanul vannak számára felépítve bizonyos tudásanyagok, mint amilyen felfoghatatlan a hit. Amire ugyan szeretne rákérdezni, és szeretné megérteni, de válaszul mindig csak annyit kap, hogy ezt az ember tudja. És ebből fakadóan nem érti a halált se, nem érti, hogy veszíthette el a barátját egyáltalán, hogy mit jelent az, hogy végleg elveszíteni, miközben előző nap még a patak partján igazi kakasviadal ment végbe közöttük egy-egy lányért.

Míg a darab szövegében fordulatos és izgalmas szójátékok bukkannak elő, egyre inkább esélytelenebbnek tűnik, hogy a fiú bármit is fog tudni kezdeni a környezetével. És ez a kettősség végigvonul az előadásban is. Tapasztó Ernő rendezése eszközhasználatában sokszor kifejezetten durván és plasztikusan kelti életre a fiú világát – gondoljunk csak a disznófej-darabolásra, a nyers hússal, mint vaginával való játékra –, ugyanakkor a rengeteg tárgy és kellék által ugyanaz a játékosság és a kaotikum ölt testet, ami a gyerek gondolatait is meghatározza. Ezt a sokszor kifejezetten elemi naturalizmust, valamint a darab darabosságát közben remekül ellensúlyozza Lung László Zsolt gyerekfigurája.



A színész valójában nem kisfiút játszik, hanem erővel és energiával telve, kíváncsian kérdez. Lung ugyanazzal a játékossággal oszt új szerepet bizonyos tárgyaknak, és használja őket ennek alapján, mint ahogy egy gyerek egy mozdulatból világháborús csatamezővé varázsol egy homokozót. Remekül érzi mindeközben a különböző, furcsa helyzetekből fakadó humort is, és egy-két találó gesztussal precízen váltogat a megjelenített karakterek között. A Lung által életre keltett figurák közül talán a legsikeredettebb a tanár és a pap karaktere, a két, konokul a szokásokhoz ragaszkodó ember. De ugyanilyen megrázó tud lenni, amikor Marcel nővérének előtörő bumfordi szexualitását teremti meg a színész, mindössze pár mozdulatból.

Ugyan Lung tempóját az előadás elején kifejezetten nehéz követni – és ebből fakadóan egy ideig az előadást is –, de amikor kibomlanak a színpadi pillanatok, nagyon furcsa világ tárul elénk. Egy olyan világ, amiben benne élünk, aminek mozdulatai, szokásai és szabályai hasonlítanak a mienkéhez, de közben az egész látványa (díszlet és jelmez: Fekete Réka és Tapasztó Ernő), az, ahogyan bánik az előadás a tárgyakkal, valahogy mégis elüt tőle. Minden ki van fordítva. És attól tud igazán megrázó lenni az előadás, hogy Lung abszolúte természetes gyereke által valójában nem a sokszor visszataszítónak ható, durva színpadi káosz a visszataszító, hanem az, amire rímel. Hogy sokszor mi magunk se értjük, hogy miért így működik a világ, hogy a szabályok csak szokások, hogy cselekedeteink bizonyos szabályok alapján működnek, és amint nem értjük, hogy miért, amint nem tudjuk elmagyarázni egy gyereknek, hogy ez miért van így, az egész azonnal összeomlik.

És végül is, a nagy játék közepette miért ne fekhetne egy koporsóba ez a bizonyos kisgyerek? Miért is kéne értenie bármit abból, hogy ez mit jelent? – Hiszen senki nem magyarázta el neki. Miért ne temethetné el magát élve? – Hiszen egy ilyen világban élni valami ilyesmi érzés lehet. Gyerekességnek tűnik ugyan – hiszen mindenki a mindenki tudja bólintással felel erre –, de ha arra a kérdésre, hogy hogyan működik a világ, nem tudunk felelni, akkor tulajdonképpen vége a világnak.

(Bakelit, 2012. március 1.)