13, kritikak

Táncba fojtott 13 érzés

Irházi János, Aradi Nap

Aradon a rendszerváltás óta eltelt negyed évszázadban sosem látott színvonalú táncos előadással rukkolt elő pénteken és ma az Aradi Kamaraszínház, a békéscsabai Tabán Táncegyüttes, valamint a szabadkai Juhász Zenekar. A három országot átfogó közös produkciót az ember vagy látta, vagy fölösleges neki mesélni róla. Fenomenális táncosok, kiváló koreográfia és rendezés, s nem utolsó sorban közönségcsábító témaválasztás. Október 6. először, egész estét betöltő táncfergetegben. Reméljük, körbetáncolják vele a Kárpát-medencét, gyógyírt kínálva a leszakított országrészeknek.

Ismert történet, táncban elmesélve

Jámbor Gyula, Nyugati Jelen

Az aradi vértanúk témáját a művészet, irodalom – csak abból kiindulva, amit e cikk írója ismer – nagyon sokszor feldolgozta. Ismeretei szerint azonban – amit az Aradi Kamaraszínház közleménye is alátámaszt – táncjáték formájában még sohasem jelenítették meg – mostanig. S a 13 című előadáshoz kétségtelenül művészi bátorság kell – egyrészt mert járatlan útról van szó, másrészt meg azért, mert furcsa és szokatlan, hogy egy tragikus (bár, nem mellesleg, rendkívül felemelő, magyar) történelmi eseményt táncban jelenítsenek meg. A tánc kifejezőeszközeinek értelmezésében járatlan, de legalábbis igen kevéssé járatos néző (a krónikás, sajnos, ebbe a kategóriába tartozik) mégis jól megérti a darab mondanivalóját és üzenetét, még ha nem is tudna minden jelenetet szó szerint pontosan szavakra lefordítani. (...) Nem állítom – magamból kiindulva –, hogy a néző minden egyes jelenet jelentését szavakban tökéletesen pontosan megfogalmazhatóan el tudná mesélni. De talán nem is ez a fontos. A lényeg az összbenyomás: megértettük, hogy miről szól, mit akar közvetíteni, tudasítani ez az előadás, amelynek nagy – megérdemelt – sikert jósolunk az összmagyar, a 13-ak üzenetét értő nyelvterületen.

TIZENHÁROM

(Heti Új Szó, Temesvár)
Az Aradon, a korban szo­kat­lan kegyetlenséggel kivégzett ti­zenhárom vértanú emléke sajá­tos megidézésének lehettek tanúi mindazok, akik a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház és a Temesvári Magyar Nőszövetség közös szerve­zésé­ben, az Aradi Kamaraszínház, a békéscsabai Tabán Táncegyüttes és a szabadkai Juhász Zenekar által bemutatott táncjátékot meg­tekintették.Az Aradi Kamara­színház igaz­gatója, Tapasztó Ernő és Farkas Tamás, a békés­csabai Ta­bán Néptáncegyüttes ve­zetője, Ö­rökös Aranysar­kan­tyús Tán­cos, a Népművészet Ifjú Mestere által rendezett produk­ciónak a tánc, fények és ki­tűnő élőzene öt­­vözésével sikerül a nézőben – akiről joggal fel­té­telezhető, hogy kellően tájé­ko­zott az 1849. októ­ber 6-i aradi, számunkra gyászos történések­ről, és ezért az alle­gó­riákra és szimbólumokra alapo­zott képe­ket könnyen értelmez­heti – az ese­ményhez kapcso­ló­dó asszo­ciá­ciókat, érzéseket, han­­­gu­la­to­kat és gondolatokat elő­­idéz­ni. Kö­vetve a történelmi való­ságot a táncjátékban a ren­de­ző-koreog­rá­fus párosnak si­ke­rül né­ző­kö­zel­be hozni a biroda­lom­beli és a balkáni népek vívó­dá­sait – e je­lenetekben kitűnő a­lap­nak bi­zo­nyul a zene! – egy­más­­sal, és a ho­mogenizálásra majd elnyo­más­­ra és kiszipo­lyo­zásra beren­dez­kedő hata­lom­mal, ugyan­ak­kor az egyén és a tár­sa­dalom a halálhoz való vi­szo­nyu­lását, il­letve sikerült szin­te ki­­ta­pint­ha­tóvá tenni a kivég­zé­sek rettene­tét is –, mindezt rend­­kívül vál­to­zatos, a környező népek gazdag ének- és táncvi­lá­ga ele­meinek felhasználásával, u­gyan­akkor a moz­gás­színház ele­meit felölelő, vir­tuóz, egyéni alakítá­sok­ban is gaz­dag tánc­já­tékkal.
A szomorú sorsú, arctalan tizenhárom alakja fölé Haynau, az aradi vérengzést elrendelő oszt­­rák fővezér figurája tornyo­sodik, akit a békéscsabai Móricz Bence alakít. Az Aranysar­kan­tyús Táncos címmel kitüntetett tánc­művész sikeresen formálja meg a különösen kegyetlen, a tár­­­sadalmat gúzsbakötö, kö­nyör­telen katonai vezetőt és a cinikus hóhért, akinek emberségéből nem futja még a holtakat meg­illető tiszteletre sem. Gál Nóra alakításában – akár a százhat­van­hat évvel ezelőtti valóságos történetben – ezúttal is szerepet kap a produkcióban a Nő, azaz az édesanya, a hitves, a lány­testvér figuráit mintázza meg a művésznő, de szabad asszo­ciá­ció­val élve, bár az előbbiektől el­térően nem egyértelműen, de egy­szerre a Halált is meg­jele­nülni véljük.
A történelmünk egyik leg­szo­morúbb eseményét megidéző előadást hangsúlyosan erős lát­vány­világ jellemzi, amelyet sze­rencsésen egészít ki a kitűnő élő­zene és fénytechnika, illetve József Attila hexameterei köz­ve­títnek megfontolásra méltó üze­neteket.