Cselédek, kritikák

Cselédek, kritikák

I'm a lumberjack


Nyulassy Attila, 7ora7.hu

Viszony, kapcsolat, érzelmi és értelmi kötődés, érdek és szeretet, nem- és társadalomkritika, szerepjátszás a színpadon és az életben. Ezeknek a kinek érdekes, kinek érdektelen szavaknak a kibontására egytől-egyig tökéletesen alkalmas, sőt ideális Jean Genet stilizált, a történetmesélést kerülő, rendkívül sokrétűen értelmezhető drámája. Radu Dinulescu rendezése azonban úgy tűnik, nemigen tud sok mindent kezdeni ezekkel a szavakkal. Bár próbál.

Hogy tulajdonképpen mit is, arra nehéz választ kapni, egyrészt az előadásból nem derül ki, másrészt senki nem is mondja meg, harmadrészt egyébként nem is biztos, hogy a rendezőn kívül bárkinek bárminemű sejtelme is lenne róla. Neki minden bizonnyal van, ez kétségbevonhatatlanul érzékelhető, azonban ennek visszaadására sajnos egy problémáktól terhes előadást hozott létre: stilizálva van benne a stilizáció.

Ugyanis Dinulescu dramaturg kézfogása és segítő jobbja nélkül kezdte el különböző szimbólumokkal, furcsa színházi és filmes jelekkel, effektekkel, gesztusokkal telepakolni a drámát. Maga az irodalmi mű két cseléd, Claire és Solange folyamatos szerepjátékáról szól, amelyben egymás között felöltik úrnőjük jellemét, kifigurázva a Madame-ot és saját magukat is, megtervezik a kivégzését, börtönbe juttatják a férjét, majd akaratosan ragaszkodva a pillanatok alatt összeomló tervhez, beleragadva a szerepjátszás szerepeibe szinte egymással is végeznek. Szinte, hiszen bár Claire meghal, jelképesen nővére is. És lehetne ezt tovább csavarni, de ezúttal nem érdemes. Mert nem az történt, hogy a rendező megpróbálta kitisztázni a folyamatos szerepjátszás soronként változó, bonyolult viszonyrendszert feltételező játékát, hanem egész egyszerűen egy szado-mazo formába bújtatva akarta azt letudni, kétségbevonható ízléssel rágva a néző szájába az egyébként egyértelműt.

Az igazából elismerésre méltó, hogy Dinulescu nem mereng és gyönyörködik a dráma szépségeiben, de az már nem, hogy ihletettségében hollywoodi akcióhőshöz méltó energiával felvértezve szaladt be egy méretes láncfűrészes-elektromos-robbantós baltával a mélységek őserdejébe, hogy a mamutfenyőtől kezdve az apró kis orchideákig mindent kiirtson. Láthatunk füstgépet, színész által dirigált világítást, kamerát LCD tv-n megjelenő élőképpel, színes lámpákat, ruhakölteményeket, hatalmas fehér, fotós háttérvásznat a nappaliszoba helyét betöltő kvázi tévéstúdióban. Szóval tényleg gazdag látvány, csak a miértek tűntek el.

Pedig a felmerülő kérdésekre a néző bizony várna választ, vagy legalább utalásokat. Például arra, hogy az egyébként női szerepeket miért férfiak játsszák? Elfogadható lenne az elférfiasodott nők közhelyválasztól kezdve sok minden, akár a legegyszerűbb szerepjáték érve is, de hogy ennek az előadáshoz mi köze van ehhez, az egy remek (megválaszolatlan) kérdés. A produkció egyetlen pozitívuma, hogy az amúgy meglehetősen harsányra hangolt, egyébként kiemelkedően céltudatosan dolgozó színészek lelkiismeretesen próbálnak valamit kezdeni szerepeikkel, még ha esélyük sincs bármilyen utat bejárni, vagy bármit is elmondani.

Harsányi Attila érzékeny, elnyomott, de keménységet mutatni akaró Claire-t formáz, András Lóránt szélsőségek között cikázó finoman hangolt paródiát igyekszik kerekíteni Madame-ból. Váta Lórándnak viszont már egy fokkal nehezebb szerepe van Solange-zsal, hiszen az önmagának többszörösen ellentmondó, hol vad, hol érzékeny, hol szerető, hol utáló nő mellett még azt is meg kéne indokolnia, hogy miért ő a rendező – ugyanis erre utal a rengeteg technikai kütyüt igazgató cselekvés.

Mindhárom férfiszínész a gesztusok szintjén sokszor meglehetős finomsággal kezeli a női szerepeket, és sikerül kitűzött céljuk: férfiként nőt játszani. Csak épp erre a célra nincs indok, hacsaknem a rendező transzvesztitákat akart ábrázolni. Ha így van, akkor akkora sötét foltot képez a produkció, hogy az már-már nyugodtan nevezhető zsenialitásnak.

Összességében a drámán elvégzett erdőirtás után, pótolva az izgalmakat, úgy nagyjából tíz oldalanként hatalmas bozótokat sikerült beleblöffölni az előadásba, amiket az ember amint megpróbál megérteni, azonnal felgyulladnak és füstté válnak. A végén pedig nyugodtan el lehet énekelni a Monty Python csoport Favágódalát, hátha segít valakinek a megfejtésben: „Vágom a fát a fejszémmel, / De csak nappal, soha nem éjjel. / Melltartó, bébidoll / És tűsarkú cipő. / Ó, mily kedves viselet, / Oly szívesen
lennék nő.”


Tükröződések


Kovács Dezső, revizoronline.com

Három férfi játszik három nőt a jeles román rendező, Radu Dinulescu Genet-fantáziájában. Teátrális fizikai színház virtuóz clownokra és megkopott patinájú színdarabra.

Könnyedén alakot váltanak. Elmélyült komolysággal bohóckodnak. Derekasan birkóznak, elszántan kitárulkoznak. Úgy emelgetnek mázsás súlyokat, mintha csak tollpihékkel zsonglőrködnének. A román rendező kezén a színjáték nem kisrealista pepecselés, hanem nyers, vad, hatásokra törő és látványos attrakció, amely egy pillanatra sem leplezi a színházi masinéria működését. Sőt a játék részévé teszi a színházcsinálás folyamatát és értelmezését.

Miközben András Lóránt, Váta Loránd és Harsányi Attila gazdagon mintázott, vérbő és érzéki figuráit nézem, nem tudok szabadulni a gondolattól: vajon miért is elementárisabb ez a fajta színészi jelenlét a mi hazai színjátszásunk átlagánál? Talán mert merészebb? Csúfondárosabb? Jobban belefeledkezik az ábrázolt életanyagba? Radikálisabb eszközrendszert használ? Valószínűleg ez mind együtt, s akkor még mindig nem jutottam sokkal közelebb e színjátszás lényegéhez.
 
A színpadkép roppant egyszerű és funkcionális, egy hatalmas, leomló fehér lepel jelöli ki a játék terét; a nagyrészt álló lámpák-reflektorok többsége ugyancsak a játéktérben kapott helyet, a lámpatestek állványzatait színes művirágcsokrokkal tűzdelték tele (a díszletet, s a jelmezeket is a rendező, Radu Dinulescu tervezte). Jobboldalt bordóvörös színházi függöny keretezi a játékot, amely amikor elkezdődik az előadás, csakhamar pompás nagyestélyivé lényegül át, az egyik szereplő, Claire csavarja izmos teste köré; a vörös bársonyhoz csillogó, hidegen csörömpölő fémláncot párosítva, mintha csak szado-mazo szexjáték vagy dominajáték kezdődne. A színtér előterében kis állványzaton plazmatévé: egy könnyen kezelhető kézikamerával-fényképezővel élőképeket közvetítenek buja dulakodásaikról a játékosok. A kamera szuper-közeliben kinagyítva mutatja az arcokat; néha el-elkalandozik nézői figyelmünk, mert a mozgóképeken nemcsak szimultán eseménysorok peregnek, hanem vibráló képkockák a múltból vagy az elképzelt jövőből, s a csapongó képzelet víziói.

A tárgyak, a kellékek multifunkcionális módon működnek Radu Dinulescu színpadán, jelzésszerűségükben is tökéletes színházi illúziót keltve. De gazdag jelentéstartományban „játszanak” a jelmezek is: egy-egy hófehér kötényke, a férfiak lábára feszülő fényes combfixek vagy Solange (Váta Loránd) vörösbarna csillogó gumikesztyűi, amelyek egyaránt használatosak háztartási védőfelszerelésként és a gyilkolás univerzális eszközeiként.
 
Genet drámájának régóta sokféleképpen értelmezett, önmagába is tükröződő tükörrendszere, amely anno, a múlt század közepén még forradalmi ábrázolási mód lehetett valóság és képzelet egymásba játszatására, mára, úgy vélem, nagyrészt kiüresedett formai játékká degradálódott. Nemigen hoz már lázba a cselédlányok imitált szerepjátéka, ahogy eljátsszák, hogy úrnőjüket szolgálják, miközben sorozatos alakváltoztatások közepette figurát váltanak, a másik bőrébe bújnak, mígnem látszat és valóság végül összeér egy igazi gyilkosságban. Ami megtörténik, vagy mégse.
 
Radu Dinulescu koncepciózus szereposztása, miszerint a három nőalakot három ruganyos testű férfiszínészre osztotta, valószínűleg a tükröződések sorát kívánta még eggyel növelni. A férfiak alakformálása a női létet ironizálja; s a férfiként eljátszott nők ábrázolása az intim fehérneműkkel, a combokra simított harisnyákkal, az erős sminkkel s a homoerotikus vonzások és taszítások játékba emelésével képes végig a groteszkben tartani az előadást. (A nemváltások értelmezési tartománya ennél természetesen tágabb lehet.) S ugyancsak a szerepjátszó tükröződések funkcionálisnak szánt eleme lehet(ne) a videós élőkép és mozgókép-installáció játékba illesztése (készítője Armand Richelet), amely, persze, mint sokszor alkalmazott és jócskán elhasznált technikai eszköz, nem sokat tesz hozzá a drámaértelmezéshez. Amikor az egyik szereplő odaáll a tévéképernyő elé, s a mozgóképen látjuk, amint megsokszorozódik a tükörkép tükörképe, meditálhatunk egy keveset e masinéria működésén. Ám a sötét plazmaképernyő akkor működik a legfunkcionálisabban, amikor valamelyik alak sziluettje árnyként tükröződik a felületén. Bármelyik figura akárcsak egy percnyi jelenléte is jelentésgazdagabb e közhelyes technikai eszköz működésénél.

A színészek a színjátszás magasiskoláját mutatják be az előadásban, kiváltképp a Madame-ot játszó András Lóránt s a Solange-ot adó Váta Loránd. András Lóránt Madame-ja csupa elomló érzékiség, barokkos tobzódás, maníros vonaglás; a nagyvilági dáma finom ecsetvonásokkal mintázott képe, egyúttal a mimikának, az aprólékosan cizellált és koreografált gesztusnyelvnek virtuóz testbeszéde. Maga a túlcsorduló édesség, lágyság és érzékiség kevercse; testi-lelki tünemény. Váta Loránd Solange-a rusztikusan mintázott bohóc, csúfondáros és cinikus, hízelgő és agresszív, szűkölő és magabiztos.  Nemcsak megalázott, lázadó szolgaként, hanem gyilkos indulatoktól fűtött emberként is félelmetes. Harsányi Attila vitális és magának való, rámenős és benső ambivalenciát is sugalló Claire-t formál. A három pompás színészi alakítás könnyedén viszi vállán az előadást, feledtetve a videojáték üresjáratait, s a színmű másodlagos frissességű tartalmait. Mert miközben lenyűgöz szerepformálásuk metaforikus sokértelműsége és eleganciája, majdnem végig lebilincselően izgalmas és mulatságos marad a játék: radikális színházat látunk. 



Szerepcserék


Koltai Tamás, Élet és Irodalom

„Miféle valóság ez?", kérdezi az egyik szereplő, az idegen Antipholus, akit itt Kóbor Antipholusnak hívnak, és aki illegálisan tartózkodik ott, ahol, Shakespeare szerint Efezusban, de hívhatnák másképp is, a lényeg, hogy olyan helyen, ahol nem szeretik az idegeneket, különösen a szirakúzaiakat, köpnek egyet, ha valaki néven nevezi őket. A Tévedések vígjátékának fiktív földrajzába bármi behelyettesíthető. Emlékezetes Mohácsi János korai, kaposvári rendezése (a második a sorban), még a Kádár-korszakból, amelyben a rendőrállam mindjárt a játék elején a határellenőrzés drasztikus procedúrájával mutatkozott be. A Neptun Brigád zsámbéki előadásában, amelyet Baksa Imre rendezett, már csak több útlevelet kéznél tartó, trükkös határátlépők és korrupt vámtisztviselők vannak egy schengeni övezeten kívüli, fiktív, törökös beütésű szigeten. A kalandtúra az eredetinek megfelelően az egymástól elszakított két ikerpár folytonos összecserélődését variálja a félreértések kibogozódásáig és a szülőkre találás bónuszáig. Az elején feltett kérdésre válaszolva ez egy meglehetősen katyvaszos valóság, hétköznapi és mesei elemekkel, családi perpatvarral, féltékenységgel, repülő szőnyeggel és ördögűzéssel, drasztikummal és költőiséggel, amit az is mutat, hogy Nádasdy Ádám fordítása - Simon Balázs átdolgozása és föltehetően egyéni ötletek által - vulgáris kiszólásokkal keveredik.

A szerepcserék egyfelől redukciók, hiszen a dupla ikreket ugyanaz a (két) színész játssza, másfelől összevonások, mert több kisebb szerepnek is azonos a gazdája, ami részint takarékosság, részint virtuozitás. A játék tétje maga a játékosság. Az előadás meglehetősen nehézkesen kezdődik, nem tudni, hogy Ficzere Béla miért rágja olyan kínlódva a szavakat, a színész kínlódik-e vagy a szereplő, de aztán kiderül, hogy a gyerekkori fényképpel koldulva utazó apa fásult bele a reménytelen kutatásba, már azt is rossz néven veszi, hogy a nézők forintot adnak össze neki a helyi pénznem helyett. Lassan a logisztikáé lesz a főszerep, ki kell ügyeskedni, hogy a váratlan viharkártól sújtott szabad, nyitott térben - talált tárgyak jelzik a kacatváros délies hangulatát - megoldják a ki- és bemeneteleket, átöltözéseket, szerepcserés megjelenéseket. (Takarás nélkül mindent láthatóvá, azaz színházzá lehetett volna tenni, de erre már nem jutott próbaidő.) Róbert Gábor alakul át legtöbbször - Fodor Annamária mindenkinek gyorsöltözésre alkalmas, ötletes turkálóholmit kerített -, és győzi is technikával. Sütő András Miklós jól old meg egy mulatságos jelenetet, amelyben kibeszél belőle az ördög. Chován Gábor és Kövesdi László ügyesen választja szét az Antipholus és Dromio ikreket, kellően lazák, karakteresek és mulatságosak. Hagyományos értelemben karakterizálni Szamosi Zsófiának van alkalma az irracionális eseményektől hiszterizált feleség szerepében (aki pótcselekvésként a talált tárgyak iránti gyűjtőszenvedélyének hódol), és a testvérét alakító Szoták Andreának, akit a sógorának vélt váratlan udvarló előbb zavarba hoz, utóbb női mivoltában följavít.

Persze nonszensz az egész, és a megmagyarázhatatlan vagy csak démonológiával magyarázható dolgok rejtélyébe a számmisztika is belefér, felmerül az előadásban a hatos szám meg a hatvanhatos, mindkettő akár az ördögtől való is lehet, különben nem folyna ördögűzés a független színházak ellen - a misztikus hatos kategória, az előadó-művészeti törvényben a függetlenek kategóriája az isteni döntés szerint a megítélt támogatásnak csak a hatvanhat százalékát kapja meg -, amelyek közé a Neptun Brigád is, befogadóként a Zsámbéki Színházi Bázis is tartozik.

Genet Cselédek című darabjával kapcsolatban nem kérdés, hogy miféle valóságról van szó, természetesen virtuális valóságról - ezt nevezik színháznak -, amely radikálisan el kíván szakadni a hétköznapi realitástól, noha letagadhatatlanul abból vétetett. A darabot megszületése óta agyketyegések veszik körül, ezek egyike az Esslin-féle abszurd színház elmélete, amelyet problémamegoldó kulcsként használunk önálló gondolkodás helyett. Esslin egy tükörcsarnok gondnokának látta Genet-t, Sartre egzisztencialistának, a színház a színházban hívői pirandellistának, a maradék fontoskodók artaud-istának. Valójában a szakszervezetisek is a magukénak vallhatják, hiszen osztályindulatú háztartási alkalmazottak akarják benne megölni úrnőjüket, ahogy a darabot ihlető valóságban a Papin nővérek meg is tették. (Az Édes Annát tekintve Genet kimondottan kosztolányista.) Nem ironizálok, csak a ködöket oszlatom. Az utóbbi idők legjobb Cselédekjét Luc Bondy rendezte, elegánsan, polgárian, szaloniasan, frivol Molnár Ferenc-i stílben, megspékelve a nővérek gyöngéd leszbikus arabeszkjeivel.

Egy semmivel sem alátámasztott fixa idea szerint a homoszexuális Genet a Cselédeket tulajdonképpen férfiakra írta, tehát úgy is kell eljátszani. Persze, miért ne? Miért épp a Cselédeket ne játszhatnák férfiak? Játszották is már, úgyhogy az Aradi Kamaraszínház zsámbékiakkal közös produkció­jának rendezője, Radu Dinulescu nem az első a sorban, még Magyarországon sem, aki a nemváltással rálapátol egyet a szerepcserékre. Az utóbbiak amúgy is a darab dramaturgiai mozgatói. A lányok rituális úrnőgyilkoló játékukban magukkal helyettesítik be a Madame-ot, de közben ők is szerepet cserélnek. A darab kevés hagyományosan komikus pillanatainak egyike, amikor a Madame-ot játszó Claire tévedésből Solange-nak szólítja a Claire-t játszó Solange-t, és kis ideig nem is érti, hogy nővére miért javítja ki. Ráadásul mindez akkor történik, amikor a játék játék volta nem lepleződött le, úgyhogy (itt még) a néző sem érti. Ehhez képest a nemcsere, tudniillik, hogy férfiak játszanak olyan nőket, akik más nőket játszanak, már csak kis lépés az emberiségnek, illetve az őt jelképező elszánt nézőnek, hogy a pszeudovalóságból a holdbéli táj légüres terébe érjen. Dinulescu kiiktat minden hétköznapi életszerűséget, az általa tervezett díszlet egy műterem, kamerával, tévémonitorral, derítővászonnal, művirágokkal, melyben Solange a rendező, ő kezeli a fényeket, ő kamerázza Claire-t, ő kapcsolja be az önmagáról vagy „a Madame temetéséről" készített montázst, vagyis újabb tükrözéseket és virtualitásokat helyez el a játékban.

Hogy miért a nemcsere, az végig nem derül ki, de nincs is minek kiderülnie, a combharisnyákkal, fordítva föltett melltartókkal bíbelődő Harsányi Attila (Claire) és Váta Loránd (Solange) nem nőket, hanem nőként játszanak, az imitált szerepekben kimódoltan, a sajátjukéban természetesen, vagyis nem reálszituációkat, hanem fonák maszkulin agresszivitásokat. Egy másik dimenziót képvisel András Lóránt, aki koreografált mozdulatokkal, affektáltan, nőimitátorként adja a Madame-ot, mintegy megmagyarázva az efféle viselkedésére képtelen „nőcseléd vagy szobasurló" (Shakespeare/Arany: Hamlet) iránta való gyűlöletét. Minthogy mindent tükrözve, elidegenítve, reflexióktól terhelten kell értelmeznünk - ha egyáltalán vállalkozunk e merőben fölösleges tevékenységre -, elismerhetjük a játék expresszivitását és képszerűségét, de kontaktusba nemigen kerülünk vele, miáltal meglepően hat a befejezésben a videoinstallációs halotti emlékműhöz tett, alighanem (csak találgathatjuk) a nővéreket ábrázoló gyerekkori fénykép. Az Édenkert egy késő sugára?


Szolgák a műteremben


Zappe László, Népszabadság

Radu Dinulescu román rendező az Aradi Kamaraszínház előadásában mondén párizsi budoárból valami stúdió- vagy műteremfélébe helyezte át a sokat és sokféleképpen játszott darabot. A cselédek kitartóan videóznak – magukat, egymást, mindent.

Genet Cselédekjét hírbe hozták egy újsághírrel, amely szerint egy családnál cselédként élő testvérpár brutálisan meggyilkolta gazdáit, bár a szerző határozottan tagadta, hogy az a harmincas években történt eset ihlette volna 1947-ben született darabját. De ha az ötletet a Madame-ot szolgáló és gazdája ellen acsarkodó testvérpárról onnan vette is, a mű lényegének valóban nem sok közvetlen köze van napi társadalmi, netán szociális kérdésekhez. Az sokkal inkább szól társadalmi és pszichológiai szerepjátékokról, szimbolikus cselekvésekről, rituálékról, mélyükben pedig a legősibb emberi ösztönökről.

A zsámbéki egykori rakétabázis kopott hodályában fehér padló, fehér háttér néz szembe a nézőkkel, oldalt felvirágozva a reflektorok tartói. Radu Dinulescu román rendező az Aradi Kamaraszínház előadásában mondén párizsi budoárból valami stúdió- vagy műteremfélébe helyezte át a sokat és sokféleképpen játszott darabot. A cselédek kitartóan videóznak – magukat, egymást, mindent. Dokumentálnak, és a dokumentum csaknem le is leplezi rejtett szándékaikat a román rendező verziójában. Az ötlet illik a darabhoz, amely úgy kezdődik, hogy az egyik cseléd az úrnőjét, a másik meg az egyik cselédet játssza, és azzal végződik, hogy az egyik cseléd meghal az úrnő szerepében – igazából. A rendező mindössze még egy játékréteget rak rá az eredeti játékszerűségére.

Más kérdés, hogy ettől a rátéttől gazdagodik vagy éppen szegényedik-e a darab. A stúdió, ahol mindenki játszik, sőt alakít, kétségkívül markánsabbá teszi a szöveg értelmezését, de éppen ezzel szűkíti is az értelmezési tartományt. Másfelől viszont az így megnyíló szorosabb asszociációs térben is feltárulhatnak nagy mélységek. Végül minden a játékon múlik. Ezúttal a szerző eredeti szándékához híven a három nőt férfiak játsszák. Ez megint csak a stilizáltság, a megemeltség, a többszörös megjátszottság irányába mutat. Arra céloz, hogy a naturális valószerűségnek vagy a lélektani realizmusnak az árnyéka se férjen a produkcióhoz.

Másfelől a férfiak mégiscsak nőieskednek, női gesztusokat imitálnak, a női lélek rejtelmeiben kutakodnak. Durvák, de finomkodnak, izmosak, de gyengeséget mímelnek. Nemcsak Váta Lóránd kopasz feje és csipkés köténykéje, Harsányi Attila apró bajsza-szakálla és mórikáló mozgása biztosítja a folyamatos groteszk hatást, hanem a színészek egész viszonya a szöveghez.

A Madame-ot játszó András Lóránt elkerülhetetlenül rádupláz az előkelő hipokrízis ábrázolására, amikor férfi külső alatt nemcsak nőies érzelmeket visel, de az érzelmek társadalmi szerephez igazítását is mutogatja. Harsányi Attila játssza az erőszakosabb, célratörőbb Claire-t, inkább látványosan, mint mélyen, Váta Lóránd a félénkebb, bizonytalanabb Solange-t érzékenyen, belülről hozza, és csodálatos a magánszáma, amikor gyászolja a magát Madame-ként halottnak tettető társát. Titokzatos kétértelműségében megrázó ez az előlegezett érzelemsor, hiszen a mérgezett teát csak ezután issza meg a testvére.

A szorosan vett színészi játéknál éppen a rendező legfontosabb leleménye, a videózás látszik  gyengébbnek. Technikailag is esetleges, fürgébb kameramozgásnál sokszor csíkozódik a képernyő, de ami rendben működik, képileg az sem igazán erős és eredeti, ráadásul nehézkesen valósul meg. Váta Lóránd a kamerával nem bánik olyan fölényes magabiztossággal, mint a saját testével. Bár lehet, hogy ez is mind szándékos: a műterembe szabadult szolgák durván bánnak a kifinomult technikával. Ki tudja?

A néző előbb-utóbb eltéved a rétegek erdejében. De legalább van min tűnődnie.


Bemutató a Kamaraszínházban


Ujj János, Heti Új Szó

Irigylem az Aradi Kamaraszínház azon nézőit, akik hétfőn este úgy mentek haza, hogy
egészében megértették a színházban premierként bemutatott Jean Genet Cselédek című darabját.
Mert én még órákon keresztül vívódtam, próbáltam összerakni az előadás képeit, a szöveget. A
világ kortárs színházi produkcióit ismerve, vagy legalábbis arról hallva, nem az lepett meg, hogy
az eredetileg három női szereplőnek írt darabot férfiak játszották. Messze áll tőlem a prüdéria és
az álszenteskedés. (Tudom, sokan voltak a nézők között olyanok, akik már a fekete vagy piros
harisnyás, bugyis, magukat kellető férfiak láttán legszívesebben felálltak volna.) El kell fogadni
hogy a világban melegek, transzvesztiták is akadnak. A melegfelvonulások tanúsága szerint igen
szép számban.

Bevallom: tapasztalt, (hat évtized alatt!) sokat megélt színházlátogatóként nem vártam klaszikus,
szájbarágó expozícióval, konflkitusokkal, majd katarzissal végződő darabra. Az előadásból sok
mindent elfogadok, csak nem tudok mit kezdeni a befejezéssel. Mert elfogadom a két testvér-
cseléd, Claire (Harsányi Attila) és Solange (Tapasztó Ernő) kiábrándultságát úrnőjükből, a
Madame-ból (Lovas Zoltán). Megértem lázadásukat, vágyukat a kitörésre és az önálló életre.
Magyarázatot találok arra is, hogy gyűlöletük gyilkosságra csábítja őket. Sőt negértem, hogy a
kísérlet dugába dőlése után a csalódott Solange, testvérét okolva a kudarcért, megöli hugát. Mert
elszalasztotta az utolsó menekülési lehetőséget! Csak azt nem tudom (tudjuk?) megmagyarázni,
hogy a fojtogató nagyjelenetet követően miért “támad fel” Claire, s utána miért issza ki
a “méregpoharat” (vagyis a teáscsésze tartalmát).

Maga az előadás tele volt feszültséggel, lekötötte a nézők figyelmét. Voltak pillanatok, amikor “a
kés megállt a levegőben” (lásd a két testvér első konfliktusát, majd a Madame hazaérkezésének
pillanatát, avagy a méreggel teli teáscsésze vándorútját, végül a gyilkosságot). Ez a feszültség
elsősorban a három szereplő teljesítményének köszönhető, akik hitelesen alakították a meleg
férfiakat, játékuk, gesztusaik meggyőzőek voltak.

Nagyon jók a jelmezek, funkcionálisnál több, e kis színpad esetében látványosnak mondható
az ugyancsak Radu Dinulescu tervezte díszlet. Csak a rendezése döccen időnként, a feszült
nagyjeleneteket követően az előadás “leül”, a párbeszédeket olyan üresjáratnak érezzük.
Amennyiben ezeket kiküszöbölik, ha a darab “csiszolódik”, az előadásból egy nagy, emlékezetes,
bármely rangos színpadon átütő sikerrel bemutatható produkció válhat.