Gyerekességek, kritikák

Gyerekességek, kritikák

Gyerekességek a Csillagban


Nyemcsok Éva - delmagyar.hu

Visszatérő és minden évben várt vendége a Thealter színházi fesztiválnak az Aradi Kamaraszínház. Idén két előadást hoztak, egy napon mutatták be mindkettőt. Raymond Cousse Gyerekességek című darabját a fesztivál látogatói a fogvatartottakkal együtt nézhették meg a szegedi Csillag börtön színháztermében.
Jó darabot választani a Csillagba - nem könnyű feladat. Pár évvel ezelőtt itt láthattuk - szintén a Thealter programjaként - Pogány Judit monodrámáját. A pedig én jó anya voltam egy, a fia sírjához, a temetőbe készülő anya monológja, aki visszapergeti az időt egészen fia születéséig,
és keresi a választ arra a kérdésre: mit rontott el. A fia embert ölt, kivégezték. Ez a darab nagyot ütött a Csillagban - az előadás után az egyik fogvatartott elmondta: valójában csak most gondolt bele, hogy mit élhetett át miatta az édesanyja.

A Gyerekességek sem volt felhőtlen szórakozás: egy kisfiú meséli el saját és barátja, Marcell csínytevéseit, gyerekkori közös emlékeiket egészen attól a naptól kezdve, amikor a mészáros megöli és feldarabolja a polgármestert és a feleségét és még valakit - ezt a két kisfiú végig nézi. A darabban - amelynek egyetlen szereplője Lung László Zsolt és amelyet rendezőként Tapasztó Ernő jegyez - a főszereplő humorral szelídíti meg a prebubertás kori szexuális élményeket is: amikor Marcel és ő kilesik Marcel nővérét és a mészáros inasát a kulcslyukon át, és azt, amikor szexuális játékokat játszanak az iskolában elbújva a nagy fiúkkal, akiktől ezért cigarettát kapnak.

A történet főhőse gyermeki ártatlansággal szemléli a világot, és gyermeki kíváncsisággal faggatja a lelkészt arról, hogy mi a lélek. "Amit nem látunk, ami felmegy az égbe, ha öregek leszünk és jól viselkedtünk. Ez egy találós kérdés?" "Nem, ez a lélek!"

Marcel meghal. De a barátja számára ez sem nem elfogadható, sem nem érthető: amikor elmegy meglátogatni az ágyban fekvő Marcelt, akit fehér virágok és mécsesek vesznek körül, csak arra tud gondolni, hogyan fekhet az ágyban cipőben a barátja, amikor azt nem szabad.
A veszteséget még a temetés után sem tudja elfogadni-felfogni, elmegy hozzájuk és becsönget, hogy Marcelt játszani hívja.

A gyermeki lélek ártatlanságának, finomságának és titokzatosságának útján Lung László Zsolt fájdalmasan humorosan viszi végig a nézőt, egészen az utolsó jelenetig, amikor is a barátja után vágyódó kisfiúra ráereszkedik az álombéli koporsó fedele.

Doboz monológok


Bogdán Zenkő - teatroblog.wordpress.com

A Raymond Cousse, francia író, Gyerekességek című művének alapján készült előadás a világ abszurditását, a felnőttek kegyetlenségét és igazságtalanságát igyekszik megmutatni egy naiv, gyermeki nézőpontból.

A dobozszerű térben (mintha egy bábszínházban lenne a szereplő) megjelenő fiú a felnőtté válással küszködik, amelyet nem csak a szöveg tartalmában, de annak előadásában is érezhetünk, mivel állandóan ismétlődnek mondatok, mintha dadogna a gyermek, a kifejezése nehézkes, többször is nekirugaszkodik egy-egy történet elmesélésének. A naiv gyerekmesék ellenére a látvány groteszk: a történet egy hentesboltra való visszaemlékezéstől indul, ahová a fiú barátjával, Marcellel leskelődött kiskorában, hogy láthassák, ahogyan a hentes bárányokat csap agyon. Ez a nyers kifejezésmód végigvonul az előadáson. A színpadon az egyetlen asztal mellett levő dobozból (ismét) rengeteg kellék kerül elő, ebben az esetben viszont a cselekmény szereplőit helyettesítik. Először a család jelenik meg késekkel szimbolizálva, az apa a legnagyobb élű, az anya a kétágú villa, majd Marcell, aki egy levágott disznó feje. Ekkor már érezzük, hogy egy megviselt lelkű gyerek emlékeibe léptünk be. A sor folytatódik: Marcell nővéréből csak az intim részei fontosak, egyetlen szelet nyers hús képében, a pap szimbóluma egy vizes rongy, amellyel magát korbácsolja, a barátok pedig plüssmackóvá válnak.

A fiú viszonya a felnőttekhez, valláshoz, szexualitáshoz éppen most változik, kérdésekkel próbálja magára vonni a figyelmet, de mindenkit idegesít. Amikor a felnőtteket utánozza a gyerek, egymás után viszi a karaktereket a kis tér szélén felakasztott üsthöz, amelyben mossák kezeiket. Így a zavaros világot egyedül kell tisztáznia, s így születnek meg a rémisztő mesék: mi lenne, ha egyszer a hentes agyoncsapná őket az utcán vagy, mi lenne ha Marcell nővére egyszer felvinné a szobájába, mi lenne, ha a felsős fiúk cigarettát adnának a simogatásukért és a tanító elkapná őket, amint a WC-ben füstölnek? Mi lenne ha, szóba állnánk a gyerekekkel?

Semmi. Mert, amikor a legjobb barátja meghal, mindenki szóba áll vele, elmondják, hogy ma van a temetés, hogy vasárnapi ruhát kell venni, hogy most már az örök életbe utazott a kisfiú, csak éppen azt nem mondja el senki, ami fontos: hogy Marcellel többet nem lehet úszó dugókat versenyeztetni.  Az előadás legerőteljesebb jelenete, amikor a fiú hason fekve meséli el a barátja temetését, hozzáfűzve, hogy nem mindenki sír a temetéseken. Igyekszik megérteni, hogy mi történik, de a gyerekkora szó szerint törik össze előttünk, ahogyan a tér két oldaláról bezuhannak és darabokra mennek szét játékai.
Lung László Zsolt „gyerekessége” nagyszerű, az előadás első pillanataiban magával ragad, amint kidugja fejét a játékteret eltakaró piros függönyök közül: félve enged be a birodalmába. És valóban az övé, csak az övé. Mindamellett, hogy a család, a pap, a lányok, a barátok, a tanító, a mészáros és a polgármesterné is az ő személye által kel életre, a teret is magának rendezi, a kellékes dobozt is ő hozza be. Olyan, mint amikor a gyerekek kiselőadást tartanak a nappaliban szüleiknek. Minden karakterhez egy újabb apró jel társul, ha a tanító jelenik meg figyelmünket az ijesztően mozgó szemöldökére irányítja, ha a Marcell nővére, akkor a nyelvét öltögetve selypít, hogy kifejezze undorát – sokadik ismétlésre már minket is visszataszít ez a hang.

A túlburjánzó szöveg és az ismételgető előadásmód viszont kioltotta bizonyos jelenetek feszültségét, s unalmassá tette, mint például a pappal való hosszas beszélgetést vagy a tanító őrjöngő monológját.

Amikor a gyerek érti


7ora7.hu - Nyulassy Attila

Furcsa és szokatlan lehet a felnőttek világa, legalábbis gyerekszemmel – és látva a nem megszokott dolgokat teljesen természetes módon művelő, a világot felfedező gyerek figuráját Lung László Zsolt elővezetésében, ez a furcsaság nem sok kérdést hagy maga után. A Gyerekességek ugyanis egy olyan abszurd előadás, ahol az abszurdot igazából a berögzült szokások alapján működő világ testesíti meg, aminek elvei bár teljesen természetesnek mondhatók, most valahogy mégis olyan idegennek és visszatetszőnek hatnak. Van ugyan abban igazság, hogy a gyerek nem értheti a felnőttek világát, de a gyereknek is van igazsága, hiszen nem feltétlenül logikus vagy értelmes, ahogy működünk.

Raymond Cousse drámája által pont ennek a felfedezésnek lehetünk részesei. Ahogy a kisfiú megpróbálja megérteni a mészáros munkáját, ahogy szembetalálkozik olyan dolgokkal, amiket nem szabad csinálnia, ahogy először beles a kulcslyukon, hogy még jobban beleleshessen barátja nővérébe, ahogy nem érti az iskolai anyagot, mert legalább olyan logikátlanul vannak számára felépítve bizonyos tudásanyagok, mint amilyen felfoghatatlan a hit. Amire ugyan szeretne rákérdezni, és szeretné megérteni, de válaszul mindig csak annyit kap, hogy ezt az ember tudja. És ebből fakadóan nem érti a halált se, nem érti, hogy veszíthette el a barátját egyáltalán, hogy mit jelent az, hogy végleg elveszíteni, miközben előző nap még a patak partján igazi kakasviadal ment végbe közöttük egy-egy lányért.

Míg a darab szövegében fordulatos és izgalmas szójátékok bukkannak elő, egyre inkább esélytelenebbnek tűnik, hogy a fiú bármit is fog tudni kezdeni a környezetével. És ez a kettősség végigvonul az előadásban is. Tapasztó Ernő rendezése eszközhasználatában sokszor kifejezetten durván és plasztikusan kelti életre a fiú világát – gondoljunk csak a disznófej-darabolásra, a nyers hússal, mint vaginával való játékra –, ugyanakkor a rengeteg tárgy és kellék által ugyanaz a játékosság és a kaotikum ölt testet, ami a gyerek gondolatait is meghatározza. Ezt a sokszor kifejezetten elemi naturalizmust, valamint a darab darabosságát közben remekül ellensúlyozza Lung László Zsolt gyerekfigurája.

A színész valójában nem kisfiút játszik, hanem erővel és energiával telve, kíváncsian kérdez. Lung ugyanazzal a játékossággal oszt új szerepet bizonyos tárgyaknak, és használja őket ennek alapján, mint ahogy egy gyerek egy mozdulatból világháborús csatamezővé varázsol egy homokozót. Remekül érzi mindeközben a különböző, furcsa helyzetekből fakadó humort is, és egy-két találó gesztussal precízen váltogat a megjelenített karakterek között. A Lung által életre keltett figurák közül talán a legsikeredettebb a tanár és a pap karaktere, a két, konokul a szokásokhoz ragaszkodó ember. De ugyanilyen megrázó tud lenni, amikor Marcel nővérének előtörő bumfordi szexualitását teremti meg a színész, mindössze pár mozdulatból.

Ugyan Lung tempóját az előadás elején kifejezetten nehéz követni – és ebből fakadóan egy ideig az előadást is –, de amikor kibomlanak a színpadi pillanatok, nagyon furcsa világ tárul elénk. Egy olyan világ, amiben benne élünk, aminek mozdulatai, szokásai és szabályai hasonlítanak a mienkéhez, de közben az egész látványa (díszlet és jelmez: Fekete Réka és Tapasztó Ernő), az, ahogyan bánik az előadás a tárgyakkal, valahogy mégis elüt tőle. Minden ki van fordítva. És attól tud igazán megrázó lenni az előadás, hogy Lung abszolúte természetes gyereke által valójában nem a sokszor visszataszítónak ható, durva színpadi káosz a visszataszító, hanem az, amire rímel. Hogy sokszor mi magunk se értjük, hogy miért így működik a világ, hogy a szabályok csak szokások, hogy cselekedeteink bizonyos szabályok alapján működnek, és amint nem értjük, hogy miért, amint nem tudjuk elmagyarázni egy gyereknek, hogy ez miért van így, az egész azonnal összeomlik.

És végül is, a nagy játék közepette miért ne fekhetne egy koporsóba ez a bizonyos kisgyerek? Miért is kéne értenie bármit abból, hogy ez mit jelent? – Hiszen senki nem magyarázta el neki. Miért ne temethetné el magát élve? – Hiszen egy ilyen világban élni valami ilyesmi érzés lehet. Gyerekességnek tűnik ugyan – hiszen mindenki a mindenki tudja bólintással felel erre –, de ha arra a kérdésre, hogy hogyan működik a világ, nem tudunk felelni, akkor tulajdonképpen vége a világnak.