Különjárat, kritikák

Különjárat, kritikák


Éder Enikő Különjárata


e-nepujsag.ro - Bodolai Gyöngyi

Miközben estéről estére másokhoz igazodva a mások szerepében adhatja önmagát, néha a színésznek is szüksége van az őszinte vallomásra. Amikor kendőzetlenül beszélhet félelmeiről, kétségeiről, álmairól. Az útról is, amelyet országok, városok között tesz meg, ahonnan folyton hazavágyik. És arról a másik útról, amely a színészből indul a közönség felé. Szavakkal és dallamokkal különleges tájakon, ismerős és ismeretlen vidékeken, ahol emlékezni, nosztalgiázni lehet. S közben kinő a fészek a házból, a ház az utcából, s az út a térből és az időből is. Éder Enikő temesvári színművésszel a képzelet végtelen tartományában járunk, azon a Különjáraton, amit a Születés hetére hozott el Marosvásárhelyre a Deus Providebit Ház nagytermébe. S akit valamelyik marosvásárhelyi színpadra önálló estjével még visszavárunk.


Éder Enikővel zenés „különjáraton”


Szekernyés Irén, Nyugati Jelen

"A Különjárat nemcsak művészi élményt jelent a vers és a dalok kedvelőinek, hanem emberileg is közelebb hozza a tehetséges művésznőt közönségéhez."

"Nem csalódik, aki Éder Enikő „zenevonatát” választja."


Édes Enikő a Csillag börtönben


Thealter Fesztivál, Szeged, 2011. - webnapló - nyemcsok éva eső fesztiválblogger

édes enikő temesváron él, aradon dolgozik, vagy éppen fordítva
igazából nem tudja, hol van az otthon - a közönség soraiból jön a válasz: ahol szeretnek de ő nem hallja

pedig ez talán segítene neki, hogy ez után a fesztivál után szegedre is úgy gondoljon, hogy itt otthon van

éder enikőt megszerette ez a fesztivál
megszerette a sokarcúságát: az olykor gyenge, olykor kegyetlen, érzékeny nőt a kvartett című darabban, és rajongott érte a csillag börtön közönsége
a csillagban nem egyszerű a közönség szemébe nézni
nem egyszerű elvonatkoztatni attól, hogy akire a színpadról néz a színész, az gyilkos, embert vagy embereket ölt
nem egyszerű kizárni magunkból a félelmet és az iszonyatot, még akkor sem, ha az előadást csupán a jó magaviseletű rabok nézhetik végig, jutalom gyanánt

éder enikő okosan játszik
tudja, hogy különleges helyen van, különleges emberek között
sétál fekete kalapjában, lejön a színpadról és a fal mellett hátramegy a rabok közé.
ők meg nézik: ki nyíltan, ki csak a szeme sarkából rápislogva

édes enikő különleges utazásra hív bennünket

ha lennének ezen a fesztiválon díjak, én a legjobb színésznőnek járó thealter-szobrocskát neked ítélném oda


Érzelmes utazás


JÁSZAY TAMÁS (Thealter Fesztivál, Extazis fesztivállap, 2011/3)

Már megint kevésbé fogok (akarok) az előadásról írni, mint inkább a hatásáról. Vagy még inkább a közegéről. Méghozzá a ’csak most, csak nekünk’ miatt. Mert hiába szeretnénk kényelmesen azt gondolni, hogy a színházi előadás légmentesen záródó dobozban elszállítható pár száz vagy ezer kilométerre, ahol azonos hatásfokkal működik, mint ahol és ahová született, ez sajnos és szerencsére nem így van. Amíg ugyanis a színház élő emberekkel mesél történeteket más élő embereknek, addig az utóbbiak hatnak az előbbiekre és fordítva. Sajnos és szerencsére. Tudják: ’csak most, csak nekünk’.
És ez tegnap délután, a Csillag börtön falai között eltöltött szűk másfél óra alatt sokszorosan igazolódott. Mert lehetne beszélni a beengedés körüli hercehurcáról (értsd:
a kötelező biztonsági előírások), az egy négyzetméterre eső szigorú tekintetek számáról (értsd: a fegyőrök mindenre kiterjedő fi gyelme), ám ennél sokkal izgalmasabb
volt Éder Enikő zenés-verses estjének a színeváltozása. A meghökkentő átalakulás ugyanis megsokszorozta az előadás erejét. Váratlanul mást kezdett jelenteni minden
szó és mozdulat, vagy még inkább: hirtelen jelentése lett bizonyos szavaknak és mozdulatoknak. Hazamegyek. Elindulok. Szeretlek. Hiányzol. Honvágyam van. Nézz a szemembe. Évente, hetente, naponta hányszor hangzanak el bármelyikünk, mindannyiunk szájából? Sokszor, nagyon sokszor. Legtöbbször csak úgy: mellékesen, odavetve. Mert tudjuk, reméljük, megszoktuk – mit is? Azt, hogy aki elindul, megérkezik; hogy van hová hazamenni; hogy van kinek a szemébe nézni. Mert ilyenkor nem gondolunk azokkal, akik a mi privát időnkön és ismerős terünkön kívül léteznek. Akik, mondjuk, átlagosan tizennégy évet töltenek el egy pár négyzetméteres cellában. Akik most a szerény színházterem első két sorában összeszorult civilek mögötti hosszú padsorokban ülnek és nagyon-nagyon figyelnek. Meg nevetnek, könnyeznek, énekelnek. És akkor végül a hatásról is. Remegés a térdben, gombóc a torokban. Köszönet érte.