Kvartett kritikák

Veszedelmes viszonyok

Petró János - SZEGEDma.hu
2011. július 20.


Heiner Müller drámája, a Kvartett olyan darab és a tegnapi előadás olyan előadás, amely hosszú ideig hatással lesz még rám, átgondolom, átértékelem és újraélem. Amit ma leírok, lehet már holnap másképp gondolom. Egyet azonban biztosan megtartok véleményemből, Éder Enikőt és Harsányi Attilát rendezni jutalomjáték lehetett a fesztivál főszervezőjének, Balog Józsefnek. A két fiatal színész olyan elemi erővel adta önmagát szerepeihez, hogy díszlet, zene és minden egyéb más csupán lehántható rétege volt az előadásnak. A néző csak a két ember személyes viszonyára, szenvedélyére fókuszált, csak maga az ember érinthette meg. Müller jól meghatározta drámájának helyszínét, „szalon a francia forradalom előtt, vagy bunker a harmadik világháború után”. A Zsinában a helyszín egy hatalmas női test volt, melyen és melyben tépte, marta és szerette egymást a két ember, időnként felcserélve nő és férfi szerepét. Ebben az értelemben a női test a bunker, melyből nincsen menekülés, minden az aktus körül forog. Az aktus annyira személytelen és embertelen, hogy a test bunkerébe zár. Ezeket a „veszedelmes viszonyokat” a német drámaíró valami egészen elképesztő erejű és mégis költői szépségű szöveggel fogalmazza meg és mondatja el a szereplőkkel, hogy a néző számára ne lehessen menekvés.

És ebben láttam a két szereplő zsenialitását is. Szuggesztív jelenlétükkel és a környezetet elhomályosító szövegértelmezésükkel hamar szembesítették a nézőt saját hibáival és bűneivel, bevonva ezzel a játékba. Minden más, amiben találtam, vagy találhattam volna hibát, jelentéktelenné vált.

Díjazták a Kvartettet

Tímea Kiss - partyponty.hu
2011 október 16.

„Mindannyian a köldökzsinóron egyensúlyozunk”- állítja Heiner Müller Kvartett című drámájában, és állítja Éder Enikő Merteuil és Harsányi Attila Valmont szerepében. Az Aradi Kamaraszínház és a MASZK Egyesület közös előadása – a független és befogadó színházak bizonytalan helyzete miatt- Szegeden mostanában nem lesz látható, de azért Balog József-ék a IX. Nemzetiségi Színházi Kollokviumon két díjat is bezsebeltek.

A mindenkori forradalom vagy háború utáni eufória és kegyetlenség, az eredendő vérszomj és a világégés megélése szervezi az Aradi Kamaraszínház és a MASZK Egyesület közös előadását, a Kvartettet. A nőt, a veszélyes „femme fatalt” Éder Enikő alakítja, míg a gátlástalan férfit Harsányi Attila játssza. Ők tolmácsolják a német drámaíró és esszéista, Heiner Müller gondolatait a kiüresedő kapcsolatokról, és az ezzel párhuzamosan egyre elállatiasodó, ám követelőző szexualitásról.
Balog József statikus képekkel, ám kreatív díszlettel, kevés mozgással állította színpadra a Kvartettet, ezzel adott teret a rendkívül veretes, ám szépen hullámzó szöveg kibontakozására. De a sodró erejű párbeszédeket Éder és Harsányi páratlan játéka, minden pillanatban bekövetkező kis halála hozza közelebb, sőt, tesz vele erőszakot a nézőn. Naturális képeivel, amelyet bűnös bujaság jár át, velőig hatol: egyesül ebben a Sade-i libertinusok féktelensége és de Laclos figuráinak eleganciája.
Utóbbi szerző szorosabban is kapcsolódik Heiner Müllerhez, hiszen a Veszedelmes viszonyok című levélregénye adta az alapötletet és a karaktereket a Kvartetthez.

Ugyanakkor a mülleri férfi és nő évődése, erotikus játékai és kegyetlenkedései sokkal sötétebb képet tárnak elénk az emberekről, a világról. Talán még a mű legoptimistább megállapításának mondható, hogy „mindannyian egy köldökzsinóron egyensúlyozunk”.

Október elején a IX. Nemzetiségi Színházi Kollokviumon az Aradi Kamaraszínház és a MASZK Egyesület közös produkciója két díjat is kapott: a legjobb női alakításért Éder Enikőt méltányolta, az előadást pedig látványvilágáért és esszéisztikus stílusáért különdíjjal jutalmazta a szakmai zsűri a gyergyószentmiklósi fesztiválon.

A szegedi közönség a Régi Zsinagógában már láthatta az előadást; azonban a független színházak bizonytalan helyzete, támogatásaik késése miatt az egyetlen vidéki befogadó intézmény a Thealter plusz után kénytelen volt bezárni kapuit, idei programjait pedig törölni. Így Balogék produkcióját egyelőre nélkülöznünk kell, de a MASZK Egyesület bízik benne: tavasszal újra kinyithatja kapuit a zsinagóga, elmaradt programjait pedig pótolhatja.


Thealter U21 (2011)

Gyulai Zoltán, Apertúra Magazin

Heiner Müller kétszereplős Kvartettje az Aradi kamaraszínház előadásában igazi fajsúlyos, nehezen emészthető anyagnak bizonyult; a szöveg szerzői utasítása szerint a helyszín „szalon a francia forradalom előtt vagy bunker a harmadik világháború után”. Mindez Balog József rendezésében egy óriási bemozogható-megmászható női testben, amely mindvégig a darab színhelyéül szolgál. A képszerű nyitójelenet során a színpad közepén felmagasodó egységes testkompozíció lassan két szereplővé hasad (Merteuil – Éder Enikő, Valmont – Harsányi Attila), hogy aztán a kegyetlenül pontos, akkurátusan megszövegezett dialógusokban ők maguk is újból megkettőződjenek. A buja érzékiséggel megalkotott, halálos kéjvággyal átitatott mondatok mindvégig egyfajta józanul megszólaló libertinus csábító retorikát működtetnek. Choderlos de Laclos levélregény-elődszövegének szellemében jólformált próza-szövegrészeket kell a színészeknek működtetni a színpadon, s ez nem kis feladatot ró rájuk. Színészi játékuk során azonban egyáltalán nem törekszenek úgynevezett „valós” érzelmek vagy indulatok valósághű megformálására: az eltúlzott, végletekig vitt színészi játék minden elemével a saját magának látványként-látványosságként felkínálkozó emberi egzisztencia végleg önmagára záruló buja reprezentáció-éhségét hirdeti (e vonatkozásban a levélregény műfaji hagyományának jelentősége valószínűleg túlértékelhetetlen). A túlzó gesztusjegyekből és beszédformálásból önálló értékkel bíró, autonóm nyelv születik, amely azonban távolról sem parodisztikus célokat szolgál, és egy pillanatig sem tűnik öncélúnak vagy indokolatlannak. A színpadképet uraló hatalmas női szobortest abroncsos szoknyája alól feltáruló díszlet pedig polgári kőszínház kényelmes páholyaként játssza egymásba a cselekvő (a játszó) és a szemlélő (a néző) terét, végérvényesen összekapcsolva a vágy- és sorslehetőségeit végsőkig kimerítő, szerepeikben „kvartetté” hatványozódott páros felajzott agóniáját a magában tükröződő színpadiság klausztrofób tapasztalatával. Az ellenállhatatlan sodrással örvénylő, s a szövegek bonyolultsága ellenére mégis valamiféle egyszerre vonzó és izgalmas verbális aberráció jegyében szédítő gyorsasággal felhangzó mondatok időnként túllicitálni látszanak az emberi befogadóképesség korlátait; mindezt azonban nem hiányosságként, hanem az előadás (és persze Éder Enikő és Harsányi Attila) vitathatatlan erényeként, sőt, közvetlen örömforrásként érzékeljük.

Testgép működésben

Varga Anikó, Kisvárdai Lapok

Az Aradi Kamaraszínház Kvartettje egyetlen hatalmas abroncsszoknya terébe zárul. Ez a (színpad)kép börtönnek mutatja a testet, amelyből az utolsó jelenet, a színpadi exitus során lépnek ki a színészek. A díszleten ablakok nyílnak az előadás folyamán, s ahogy betekintést nyerünk a szerkezetbe, úgy elemeire bontva érzékeljük a korpuszt. Merteuil (Éder Enikő) és Valmont (Harsányi Attila) a fejtől a zsigerekig liftezve, a vágy végtelen és sivár körforgásának demonstrációjában a romlandó húsról lebbentik fel a színházi függönyt. De a testet nem csupán fogalomként kezdi ki az előadás, hanem a színészek teste is átalakul: a szerep- és nemcserék során különböző protézisekkel (vaskarmok, fejre aggatott vasszerkezetek, műfogsor) torzítják el az arcot, a beszédet. A gondolati és performatív síkot tehát ugyanaz a mozgás jellemzi, a lassú leromlásé.

A jelenetek különböző „helyszíneinek” (Valmont és Merteuil párbeszéde a fej magasságában, Tourvelné unokahúgának megkísértése az ágynak és operai páholynak berendezett szoknya aljában, majd Tourvelné elcsábítása ugyanitt), Müller ironikus szövegeinek, valamint a szerep- és nemcseréknek az együttállásából gazdag jelentésmező születik. Balog József rendezői olvasata kétségkívül okos, a mülleri drámát mélységében értő. Ennek következtében olyan előadást látunk, amely szervesen és olajozottan működik.

Mégis, két probléma azért felmerül az előadással kapcsolatban. Az egyik az intonációra vonatkozik. A rendezői döntés, hogy a szöveget egy tónusban mondják a színészek (ezen belül jelzik a szerepváltásokat, Éder például hol mély hangon, hol sikítva, hol selypegve beszél), kiemeli a szöveg zeneiségét, ám olykor követhetetlenné teszi a sokértelműen sűrű mondatokat. Így a szöveg színházi rafinériájának nagy hányada elvész. Amikor meg kiemelődnek, és érthetőek a mondatok – ez a mülleri szövegek veszélye – az aforizmák közelébe kerülnek, a szellemesség szellemeskedésként hat. A másik probléma, hogy Balog rendezése, bár nyilván nem iskolás módon, de mégis illusztratív. Bonyolultan az, mert nem a szöveget illusztrálja, hanem a szöveg problematikáját. Ennek a jele a metaforikus fogalmazással szembeni bizalom, a szimbolikus tárgyak kevésbé reflektált használata. Nem az a valódi veszteség ezzel kapcsolatban, hogy gyorsabban fejtjük meg az előadás világát. Inkább az, hogy a Müller szövegének provokációjára adott színházi válasz szűk keretek közé szorul. Provokáció alatt azt értem, mennyire képes a színház arra, hogy megrendítse, válságba hozza saját jól ismert metaforáit – azaz kikezdje és megakassza a színházi gépezet működését.

Ettől függetlenül a Kvartett érvényes színházi értelmezés. Játékkedv hajtja. Például Harsányi tegnap este, ki sem hajolva szerepéből, a lepkét is elkapta röptében. Majd bekapta. Pont akkor, amikor Éder Merteuilként szólt le hozzá: ideje volna befejezni a játékot, mielőtt ízléstelenségbe futna. Ez szép pillanat volt.