Lovak az ablakban, kritikák

Lovak az ablakban, kritikák

A háború bohócai


Ritkán ír le ilyet az ember, de néha mégis: a pécsi Visniec-bemutató semmiféle hiányérzetet nem hagyott maga után. Kitűnő darab, érzékeny rendezés, remek színészi munka – mindez pedig néhány tucatnyi néző előtt a Pécsi Harmadik Színház Stúdiószínházában.

Az anya elbocsátja a fiát a háborúba. A lánynak idős, hadirokkant apja teszi pokollá az életét. A feleségnek az elmebeteg, vérszagtól részeg katonatiszt férje teszi ugyanezt. Mindeközben időről időre hírnök érkezik, a hadsereg megbízásából, hol a halálhírt közli, hol kerekesszéket hoz a rokkant apának.

Voltaképpen nem sokat ér, ha felidézzük a darab úgynevezett „cselekményét”, ezzel ugyanis édeskeveset árulunk el a szereplők közti viszonyokról. A Lovak az ablakban című darab ugyanis nem valamiféle lélektani realizmus jegyében áll, hanem az abszurd színház hagyományaira támaszkodik. A piros krumpliorral földíszített hírnök bohócdoktorként hozza a fiú halálhírét. A kerekesszéknek az égvilágon semmilyen fizikai funkciója nincs, leginkább egy kibelezett bicikliből készített mobil szobor. A szereplők pedig folyamatosan elbeszélnek egymás mellett. A mindenkori Nő egyre fokozódó kétségbeeséssel igyekszik követni a mindenkori Férfi őrületét – a Bacskó Tünde alakította Nő hol anya, hol lány, hol asszony, mellette a Férfit, aki apa, a fiú vagy a férj, Harsányi Attila játssza – és ott van még Tapasztó Ernő Hírnöke.

Ilyenformán azt is elhamarkodottság volna kijelenteni, hogy a mű témája „a” háború volna. Maga a háború – amit a darab összes férfi szereplője önértéknek, mi több, a világot magyarázó, a világnak értelmet adó entitásnak tekint – a velejéig groteszk világ foglalataként van jelen. Ha valamiről, hát leginkább a háborúba vetett hitről „szól” Matei Visniec munkája, arról a mentális roncsolódásról, amelynek az előföltétele, hogy a háború eszement logikáját magunkévá tegyük. A férfifigurák ilyen módon egytől egyig clownok, karikatúrák, amitől ez a témáját tekintve igencsak pesszimista dráma sötét humorú bohózattá válik. S az sem véletlen, hogy az egyes jeleneteket rövid kommentárok választják el egymástól: Tapasztó Ernő amolyan történelemkönyv-konferansziéként ismerteti az új status quót, amely Európa egy-egy nagy újkori háborújának a lezárásával jön létre. A különféle békekötéseket követő hódítások és határrevíziók listája groteszk mantrává áll össze, amely madártávlatból is láthatóvá teszi mindennek az öncélú abszurditását.

Radu Dinulescu rendezése biztos kézzel, okosan tárja föl a darabban rejlő rétegeket: az előadás (akár maga a háború jelensége) a groteszk humor és a pusztulás realitása között libikókázik. Harsányi Attila és Tapasztó Ernő kiváló szerepformálásai (Tapasztó Hírnöke minden jelenetében más-más karakter) egyaránt erős karikírozó gesztusokra épülnek, ezek a férfifigurák határozzák meg a jelenetek dinamikáját. Bacskó Tündének voltaképpen nehezebb a dolga: mindvégig jelen van a színen, és rezonálnia kell, föl kell vennie a tempót a háborúba ájult férfiakkal. Bacskó alakításában a három női karakter nem válik el élesen egymástól, mert közös, alárendelt és kiszolgáltatott helyzetük válik fontossá, amely túlmutat az abszurd keretein: a tragédia elszenvedője sosem a háborúban odavesző férfi, hanem az otthon maradó nő.

A leosztás első pillantásra magától értetődő: a férfiak elmennek harcolni és meghalnak, a nő sorsa pedig az, hogy előbb reménykedjék a visszatérésükben, aztán pedig gyászolja meg a hősöket. Ironikus módon a férfi szereplők, ahogy azt a Hírnöktől megtudhatjuk, nem az ellenség kezétől esnek el, hanem, úgymond, baleseteknek, a hadi gépezet szokványos üzemzavarainak az áldozatai. A záró jelenetben a Hírnök több zsáknyi katonai bakancsot zúdít a földön fekvő feleségre. A férjét a bajtársai taposták halálra, a holtteste ezernyi darabban ott van a talpakon. Nevet a közönség, de ahogy egyre nő a bakancshalom, ez a nevetés is sok lesz egy kicsit.

(Keresztesi József, revizoronline.hu)

lovak az ablakban aradi kamara


az aradi kamaraszínház tegnap duplázott, két előadást mutatott be. hogy csinálják? hogy csinálják, hogy mindig jól csinálják? eddig is ezt gondoltam, de most még inkább, az aradi kamara az összes jövőbeli előadásán számíthat rám a nézőtéren. bármikor.

van egy férfi és van egy nő.
a férfi az első jelenetben fiú, a
másodikban apa, a harmadikban férj. a nő
ehhez képest.

ez a ló rám néz. aki rám néz, vajon lát
engem?

egy férfinak nem szabad morzsálni. nedves
törölközőt nem szabad összehajtani, mert
büdös lesz. a kiskanalat szárazra kell
törölni, mert megrozsdásodik. nagyon
fontos, hogy a te kiskanalad a lehető
legkésőbb rozsdásodjon meg.

egy kétségbeesett anya mondatai a
háborúba készülő fiához. melyik háborúba?
mindegy. a történelem háborúk sora, a
férfiak mindig elmennek, az asszonyok
mindig aggódva otthon maradnak.

az anya monológja mellett párhuzamosan fut
a fiáé, elbeszélnek egymás mellett, míg az
anya gondosan becsomagol a fia bőröndjébe,
a gyerek néz ki az ablakon, és bámulja a
piros lovat fekete foltokkal.

a pénzt ne tartsd egy helyen, tedd zsebre.
anyám a zsebeim le vannak varrva.

az ablakon át kapcsolatba léphetünk a
valósággal.

aztán a fiú elmegy.
később  az anyát meglátogatja egy
férfi, aki hírt hoz, de ő büszke magára,
mert ő tudja a legrosszabb híreket is
tapintatosan átadni.  miközben a fiúról
beszél, az anya szinte önkívületben a
morzsát szedegeti a földről. egy férfi
sosem morzsál.

és az ingujja?
az
fel volt tűrve.

ez ő!

oroszlánként harcolt?
nem adtunk neki fegyvert, nem jutott el
odáig, hogy harcoljon.
nagyon jól állt vigyázzban. ebben a
helyzetben nagyon jól tudott pihenni.

milyen víz ez? ez fekete! hogy tud ebből a
fekete vízből inni?

nem iszom meg, csak hallgatom.
a faimmal hallgattuk és ilyenkor
nagyon közel éreztük magunkat egymáshoz.

ki ölhette őt meg békeidőben?
egy ló, egy piros ló.

és már egy másik háború, egy másik
történet, egy férfi és egy nő,
egy  lány és egy apa, az apa
tolószékben, nem akar aludni, mert akkor
petyhüdt lesz a bőre - ha nem alszom, akkor
időt nyerek.

a lánynak van neve, izabell,
az apja meg akarja tanítani úszni, meg kell
innod az egész pohárral a vizet, csak úgy
tudhatod meg, mennyi benne a levegő. és
izabell megtanult úszni.

és megint jön az a férfi, hogy elmondja az
apja a csatából ugyan megmenekült, de a
visszafelé úton elvesztette az eszét, mert
ő volt az egyetlen, aki megmenekült.

az én apám olyan jó ember volt, hogy szinte
nincs is róla emlékem. néha sétált az
esőben, de olyankor a ruhái sosem lettek
vizesek.

és aztán ott van a harmadik történet,

a nő várandós, a férje megőrült,
a nő odaadóan rohangál a nagy pocakjával,
kirakja az edényeket a tálalóból, visszarakja,
ide visz, oda visz alázatosan, fejet lehajtva,
mindezt a férje pattogó parancsaira,

de a nő
szereti hansot, és megtesz neki mindent,
mert hans a gyereke apja,

és aztán hans
elmegy

és jön a férfi, hogy elmondja a nőnek:
a férje meghalt a háborúban,

hősként halt meg?
hát így is lehet mondani
az ellenség megrettent
és ő megrettent és elesett
és az övéi - azok eltaposták
elhoztam a bakancsokat
tízezer
tízezer bakancsot
amik agyontaposták
a férjének a sírja a bakancsok talpa
a bakancsokat meg kell mosni és ki kell fényezni - mondja a férfi

és én? és én mit csináljak? - kérdezi a nő

(webnapló, thealter.hu)

Történet a piros lóról


Az Aradi Kamaraszínház és a Pécsi Harmadik Színház közös előadása, a Lovak az ablakban (szerző: Matei Vişniec) három különböző sorssal, történettel közelíti meg „a” háborút, mert lehetne ez bármikor a közelmúltban, az elmúlt pár száz évben, és a férfi-nő párosán keresztül kísérli meg bemutatni annak hatását a családi békességre. Ugyanis a politikai békével még nem jön el szükségszerűen a családi idill. A háború ott kísért a megölt, megnyomorított, a háborús gondolkodásban megragadt férfiakon, s még jobban a nőn, aki mindezt otthona védelmében kénytelen elszenvedni. A háború, bár távolinak tűnhet, hiszen a nő sosem jut el a hadszíntérre, mégis befészkeli magát az otthonokba, valóságossá téve az irreális borzalmakat.

A történet egy lóval kezdődik, egy piros lóval fekete foltokkal. Azaz hogy félig. Mert tulajdonképpen egy férfival (Harsányi Attila) és egy nővel (Bacskó Tünde), egy fiúval és egy anyával indít. A fiú még fiatal, törékeny (mosdatni kell) és talán egy kissé együgyű is. Lázálmokat lát egy fekete foltos piros lóról, aki a háborúban vesztét okozza majd. Hiszen a fiú nem harcban hal meg, hanem – egy szép költői képpel – a piros ló nézése közben. A történet egy férfival és nővel folytatódik, ezúttal egy apával és lányával. Végül pedig egy férj és feleség életébe nyerhetünk bepillantást. A piros ló minduntalan megjelenik a halál motívumaként, a férfiak pedig banális halálukkal megkérdőjelezik a háborúban elszenvedett dicsőséges önfeláldozás mítoszát. A férjet például katonatársai tapossák agyon. S majd a hírnök (Tapasztó Ernő) hozza el a hátramaradt feleségnek a tízezer bakancsot, amelyeknek talpán férje maradványai találhatóak.

A valós családi helyzetekbe abszurd jelenetek keverednek, nem gyengítve, hanem talán erősítve is a valóság súlyát. Hiszen a háború önmagában értelmetlen, mint ahogy a szituációk is. Felfoghatatlanok és a végletekig torzak. A víziószerű látomásokkal keveredő realitás pedig mindig ugyanahhoz a képhez jut el, a szenvedő asszony, anya, lány megjelenítéséhez, aki a háború végeztével kénytelen annak következményeivel szembesülni, és átélni, elszenvedni, megérteni mindazt. A hírnök, a halálhírek hozója, többnyire abszurditásával, oda nem illőségével képviseli a felfoghatatlant. Ez alól a „dicsőséges halál” sem kivétel.

A ló motívuma többjelentésű, a szellemihez, a lélekhez köthető. A piros, a vörös szín pedig a Szimbólumtár szerint egyaránt jelképezi az életet, mint a halált, hiszen ez a szín a vért juttathatja eszünkbe. A piros ló tehát ugyanúgy a háborúban meghalt férfiak, mint az otthon maradt, „túlélő” nők szimbólumává válik: híd a két világ között. E mellé a motívum mellé kerül egy, a színpadra helyezett csap formájában a vízé, amely női princípiumként (maga az ősanyag, a tenger, amelyből kiemelkedve jött létre minden, és amelybe minden visszatér) az állandóságot, az örökkévalóságot, míg a folyó víz „az idő megfordíthatatlan, könyörtelen múlását idézi föl” (Szimbólumtár). A darabra visszatérve ugyanúgy, mint ahogyan a ló, összeköti a két szembenálló felet, a minduntalan változásokon áteső férfit és az állandóságot, a biztonságot, a „hétköznapiságot” képviselő nőt. Hiszen ez a két világ alapvetően nem értheti meg egymást, egymásból csak az idegenséget, a másságot tudják értelmezni, amely még a szenvedésben sem lesz közössé. Még a hírnök sem képes ezt a két világot összebékíteni, amelyek csak ezeken a jelképeken keresztül érintkeznek, mindig csak zavar, megzavar, megzavarja a meglévő „békességet”, és szenvedést hoz.

A színpadon a valóság és a látomások világát a kvázi-realista díszlet jelképezi egyrészről, másrészről viszont a fóliaszerű ablak. Ezen keresztül pillanthatjuk meg a piros lovat is, vagy például az emlékek világát. A díszlet, amely könnyen alakítható, tologatható asztalokból és egy meghatározó bőröndből (a költözés, az utazás és egyéb változások jeleként) áll. A színészi játék pedig meglehetősen változatos. Tapasztó Ernő folytonosan alakuló hírnöke, amely szerepe szerint minden helyzethez a legmegfelelőbb, ennek ellenére sosem tudja a hírt megfelelően közölni. Hiszen a nőnek maga a hír is önmagában elég a kiboruláshoz, a hírnök pedig ebben nem segít. Szerepében Bacskó Tünde megjárja a női lét, a női szenvedés mélységeit, melyet Harsányi Attila minden helyzetben változó, hol fájdalmasan komikus, hol pedig meghatóan drámai férfi szerepei egészítenek ki.

Az előadás tehát ezeket a háború köré csoportosuló témákat elemzi, néhol már-már az értelmetlenségbe hajló jelenetekkel, néhol viszont annál valóságosabban ragadva meg témáját. Nem éppen könnyen emészthető, elgondolkodtató darabról van szó, amelynek üzenete mégis tisztán rajzolódik ki. A háború szükségképpen családi „háborúvá”, csatározásokká lesz, amelyben a béke talán soha nem következik be.

(Pál-Kovács Ramona, irodalmijelen.hu)

Jól sikerült dobbantás után, színvonalas folytatás


- dráMA – második székelyudvarhelyi kortárs színházi találkozó -

Radu Dinulescu két rendezéssel is részt vett a találkozón, érdekes volt megfigyelni a különbséget a két munka között. Az aradi Marionettszínház igazgatója a Lovak az ablakban című Matei Vişniec-darabot, illetve Schwajda György Hymnusát vitte színre, előbbi az Aradi Kamaraszínház és a Pécsi Harmadik Színház közös produkciója, utóbbi az Aradi Művelődési Ház és a Galaci „Fani Tardini” Színházé.

Furcsamód nem a magyar szerző által írt, román társulattal, román nyelven színre vitt előadás volt működőképesebb, hanem a román szerzőnek a magyar színészek által játszott darabja. Matei Vişniec drámája a háború abszurditásáról, a hősök (nem)létéről, a háború „megtisztító” erejébe vetett esztelen hitről szól, egyfajta Ionescói abszurd, ám mégis annak a paródiája. Nagyszerű darab, amely Radu Dinulescu értelmezésében remekül hozza felszínre a háborúk irtózatos „logikáját”, illetve ezeknek az elszenvedőkre, túlélőkre kifejtett „mellékhatását”: az erkölcsi és mentális romlást. Ironikus parabola a háborúról, az emberi viszonyokról.

Bacskó Tünde játssza a három női figurát (anya, lány, asszony) Harsányi Attila pedig a három férfit (fiú, apa, férj). Mindketten nagyszerű alakítás- (oka)t nyújtanak, s bár a férfiszerepekben fellépő Harsányi Attila néhol kissé harsány, mégis elemi erővel hat a játéka. A Hírnök szerepében Tapasztó Ernőt láthatjuk. Az Aradi Kamaraszínház vezetőjét nem láttam még színészként, ezúttal azonban sikerült meglepnie: minden megjelenése alaposan kidolgozott, jó színészi munkát végzett.

(Köllő Katalin, szabadsag.ro)

Kékítőgolyó


„…kérlek ne ments meg engem uram…”

Eszement dolog a háború, logika a logikátlanságban. A háborúba induló fiú és az anya, a hadirokkant apa és a lánya, a már elmebetegségig katona férj és a masírozó feleség. A játék körbe ér, a hírnök mindig jön, a hírnök kerekesszéket vagy halálhírt hoz. A Lovak az ablakban témája mégsem a háború, az csak a darab története.

Az abszurd játék a groteszk világ tükre, s ahogyan egyre súlyosabb lesz a tükörkép, úgy merünk mi is egyre bátrabban nevetni. Minden tiszta, a „zsuga le van osztva”, a férfiak csatába mennek, a nők várnak a rossz hírre. Az már csak ráadás, hogy egyik férfi sem csatában sérül meg, vagy veszti el életét. A háború és a katonaság már csak ilyen.

Harsányi Attila úgy bújik egyik bőrből a másikba, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, mint ahogyan Tapasztó Ernő hírnökei is tökéletesen lejönnek. Bacskó Tünde női karakterei már inkább összemosódnak, de az ő játékában se találtam kivetnivalót. Sőt!

Radu Dinulescu rendezése és a színészek klasszis játéka az abszurd színház igazi csemegéje volt.

„Gyerekek miért akarjuk / erővel háborúsdinak nevezni ezt / miért / hiszen most is / a komlólugasban hűsölünk / gyerekek miért..”

(Petró János, Thealter-blog: hatodik nap, szegedma.hu)

Hogy kerül a ló az ablakba


Azaz pontosabban: hogy jön egy pirosló piros ló fekete foltokkal ahhoz, hogy puszta tekintetével megöljön egy alig-katonát? Vagy: békeidőben miért folyik fekete víz a csapból? És hogyan válhat tízezer katonai bakancstalp koporsóvá?

E kérdésekre a választ (és a válaszon való elgondolkodás lehetőségét) az előadás rejti.

Joseph Heller óta tudjuk – a háború abszurditásairól csak hasonlóan abszurd módon lehet beszélni. Azt, ami a frontokon, a katonákban, hozzátartozóikban zajlik, igazán érteni így sem fogjuk, módot nyerünk viszont a probléma racionálisabb megközelítésére. És létezik-e jobb nyilvános tér erre, mint a színház?
 
Matei Vişniec szövege abszurd drámává írt mikrotörténelem. Paradox módon nem is a háborúról – békeidőkről szól. Vagy inkább a békék közti időkről. A karlócai, drezdai, napóleoni háborúkat lezáró paktumok megkapta-elvesztette „rovatainak” ismertetése három részre osztja az előadást.

E fejezetek nagy harcok helyett kis emberekről szólnak: a fiúról, az apáról, a férjről – vagyis fiúkról, apákról, férjekről. Az apa megőrül a háborúban, a katonajelölt fiú eleve bolond, a férj groteszk zsarnokká lesz, és végül, definíció szerint, mindegyikük meghal. A hozzájuk tartozó Nő meg, legyen ő
anya, leány vagy feleség, magára marad a tragédiával. Azaz nem egészen. Hiszen a halálhír is gyorsabban jár két lábon – ez esetben Tapasztó Ernő lábain érkezik, bohóc, küldönc vagy hivatalnok képében. Drasztikus egyszerűséggel közli: meghalt, igen; majd végül önmagával helyettesíti az épp elpusztultat.

S történik mindez úgy, hogy a témából egyenesen következhető megrendülés helyett könnyesre nevetjük magunkat. Hiszen a szöveg képtelen asszociációi, valamint a színészi játék, a mindenkori férfit játszó Harsányi Attila különösen, akarjuk, nem akarjuk, megnevettetnek.

A megrendülés (ha, akkor) később következik be – utólag rájövünk, tulajdonképpen mit is találtunk annyira mókásnak. Azt, hogy a – parádésan eljátszott – férj edények-evőeszközök háborúját játszatja terhes feleségével? Vagy azt, hogy koporsó helyett a folyton új arcát mutató hírhozó a tízezer bakancsot hozza el, melyek eltaposták a férfit?

Az előadás egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató, ám kissé szükségtelenül billen az előbbi irányba. Való igaz, a képtelenség mindig kicsit nevetséges is. A hoszszan kitartott zárójelenet talán épp ezt hivatott ellensúlyozni: hogy is állunk a szörnyűségekkel? A lovakkal? A pusztulással? Hát így. 

(Kisvárdai Lapok, XII. évfolyam 4. szám, 2010, június 22.)

Háború volt, van, lesz

7ora7.hu, Ugrai István

Groteszk helyzetgyakorlat-sorozat, abszurd minimál-történelemparafrázis – Matei Vişniec drámája nem szabályos színmű, inkább lazán összefüggő szkeccsekről van szó, karikírozott emberek és sorsok Európa és az európai történelem legközepén, amelynek időszakáról leginkább a megtámadta, legyőzte, megszerezte, annektálta, elvesztette, csatolta, egyesítette, kiszakította és hasonló jelentésű, földrajzi tulajdonnevekhez kapcsolódó igékkel lehet beszélni. A három „történet” egy fiú, egy apa és egy férj elvesztéséről szól, meg a hírnökről, aki jő rendületlen, és kíméletlenül hozza a mindig rossz hírt, ami nem feltétlenül halál, lehet a halálnak eszköze is.

A Lovak az ablakban alapélménye a háború. A háború nem különleges, hanem állandó jelenség. Az oda igyekvők vagy onnan érkezettek nem tudják megmondani, mi benne a jó, de menni kell – aztán utólag kiderül, hogy már menni sem volt sok értelme, meghalni meg végképp semmi. Mert a hősi halálnak a hétköznapi ember számára semmi esélye. De szembe kell nézni a háborúval – s aki így tesz, és elfogadja, már hisz is benne. S ezáltal lesz igazán szánalmas és szerencsétlen.

Hiszen a háborús narratíva mint közeg abszurdizálja a szituációkat és persze a szereplőket magukat is. Vişniec darabja erről a közegről szól. Amikor az alfa és az omega a harc, a maga teljes öncélú értelmetlenségében. Hiszen a kisember a magáévá tett lózungokon kívül semmit nem tud a harcról, az élete nem lesz jobb tőle, ő sem lesz jobb (ügyesebb, gazdagabb stb.) tőle, sőt – ezen ő csak veszíthet. Az anyját, a feleségét, a lányát. Az életét. Az emberek ennek ellenére magukévá teszik a háborús retorikát. Elfogadják, hogy folyamatosan ez veszi őket körül, ez határozza meg az életüket. Már magukénak érzik a harcot. Igen, a valóságban. Mi ez, ha nem maga az abszurd?

Mindehhez – és ez az igazán bájos a dologban – valódi háború sem kell. Tessék csak körülnézni közéletünk jelenében. Pontosan az történik, amit Radu Dinulescu rendezése mutat. Dinulescu időtlen, régies és mai elemeket is mutató térbe szervezi a jeleneteket (a díszlet is az ő munkája), közben mintha történelemórát tartana a szkeccsekben megjelenő Hírnök. Bekapcsolja az írásvetítőt, ismerteti az évszámot (hogy beazonosítható legyen, melyik nagy, történelmileg jelentős újkori háborúhoz kapcsolódik az egyébként konkrétumoktól teljesen független cselekmény), az időszak hadieseményeit, és indul a jelenet. Szövegéből nem ragad meg konkrétum, csak a sok fenti ige világa – amely a világ valóságáról természetesen semmit nem mond el. A szereplők és a tér állandósága emeli univerzálissá a közeget, világossá téve: nem egy (vagy több) konkrét, hanem a mindenkori (akár csak átvitt értelemben vett) háborúról van szó.

A kezdetben filozofikusan csöndesnek tűnő darab – a játéktér valamiért ugyan sajnos tompítja a hatást – vásári világvége-komédiává, történelem-slapstickké fokozódik a háborút viselő (oda igyekvő vagy ott megőrült) Férfi képében, aki csak ennek függvényében létezik. Harsányi Attila játssza a Fiút, az Apát és a Férjet, jelenetenként más-más tempót diktálva, expresszíven, energikusan. Kevésbé drasztikus, szikárabb, ironikusabb alak a Hatalom és az Ember között álló Hírnök (Tapasztó Ernő). A három történetben a Nő az állandó – Bacskó Tünde fáradhatatlanul teremti meg a harcba indulás körülményeit, reménykedik, kiszolgál, éltet, emlékezik – és szül, paradox módon újra- és újrateremtve a történet hősét. Morzsákat szed. Intelmeket intéz. Nedves törülközőt akaszt ki. Lassan mozog, lassan ért, elgyötört és fáradt. De csinálja. Igába hajtja a fejét. A családban ő a közlegény, aki hajlandó a harctéren megzakkant urát vezénylő tábornoknak látni.

A végén az asszony megkapja a férjét. Tízezer bakancs talpán van széjjelkenődve – a bakancsokat meg kell mosni, ki kell fényezni. A nőt agyonnyomja a zsákból rázuhanó rengeteg surranó, és akkor végképp leesik az előadásról a bohócorr, és igazából sírni támad az embernek kedve. Itt van mindennek a vége.