Megöltem az anyámat kritikák

Kelet-Európa szíve

7ora7.hu - Zsedényi Balázs

Sokan mondják, hogy a színészethez exhibicionizmus kell, és ilyenkor nem a kifejezéskényszerre, hanem a kényszeres önkifejezésre gondolnak általában, és lehet, hogy ez tényleg így is van, sőt. Ez persze egyáltalán nem baj, olyannyira nem, hogy ez nem csak a színészetre igaz, hanem bárminő művészetnek is az alapja kell, hogy legyen: az alapvető tetszeni akarás nélkül ugyanis elveszik a kapcsolat művész és alkotó között. Ez persze spanyolviasz, de a Megöltem az anyámat alatt ez a gondolat sokszor felötlött bennem, és nem azért, mert rossz előadást láttam volna.

Nem volt rossz: többnyire egyszerűen érdektelen volt. A Megöltem az anyámat már dramaturgiailag is bonyolult, ugrálunk az időben, a valóság és fikció között, belső monológok és párbeszédek között, mindez két színésszel megoldva. Visky András darabja pedig annyira kelet-európai, hogy azt tényleg lehet tenni bármilyen stilizált térbe – és az alkotók ezzel nem is bánnak csínján, minden fekete, és ehhez képest minden tárgy a semmiben lebeg –, akkor is kelet-európai marad: egészen átüt a por, a kosz, a megalázottság, az identitáskeresés, a fájdalom, a keserűség, a boldogtalanság és a magány, és mégis van mindebben valami mélyen szerethető. A kislány, akinek az életét az intézettől a kisvárosi lebujon át az anyával való találkozásig követhetjük, kedves, naiv és romlatlan, akármit is csinál. Az ő kitalált figurája: Csipesz, akit soha nem hagy el, ő az apja, az anyja, a testvére, de sokkal inkább a barátja, méghozzá kölcsönösen legjobb barátja. Szentimentális alaphelyzet egy közel sem szentimentális térben és időben.

Molnár Margitnak a naivitással még nincs is nagyobb gondja, a naivitás árnyalataival, a szituációhoz való hozzáillesztésével már annál inkább. Ez a lány ugyanis az első pillanattól az utolsóig ugyanolyan. Ez már korántsem izgalmas színpadi akció, még akkor sem, ha Molnár koncentráltan hajtja végre a rendezői instrukciókat. Csakhogy szerepformálás helyett a rendezői instrukciókat hajtja végre inkább, ami ahhoz sok, hogy ne legyen mozgalmas az előadás, ahhoz pedig kevés, hogy ettől működjön is. Visky András rendezőként bár látszólag sokat bíz a színházra – fekete tér, fekete jelmez, konstruált világítás, hangsúlyos kellékek, teátrális finálé –, igazából a szövegen keresztül szeretne fogalmazni, ahhoz pedig már terjedelmében is hatalmas a lány szerepe, hogy egy kitartott karakter legyen az egész. Hiába történik egy váltás a történetben – a kislányból nagylány lesz –, ez is pusztán lejelzett, nem pedig lényegi változás marad, amiben a pozőr nőiség valódi viszonyba kerülhetne a belül megmaradt kisgyermekkel. Harsányi Attilának ebben a drámában kiegészítő szerep jut a misztikumában is inkább valóságos és kissé hideg barát szerepében, de Harsányi már egy félmosollyal is érzelmesen tudja jelezni: valóban szereti a lányt, akinek a nyakában lóg.

Az egészből viszont hiányzik a tetszeni akarás. Nem is a színészektől elsősorban, hanem Visky András rendezéséből. Hiányzik az, hogy ne csak színpadra rakni, hanem elmesélni is akarja a történetet, és ne tartsa evidenciának a nézői figyelmet a színházban. Ugyanis nem az. Azért percről percre meg kell harcolni, mert az okos vagy szép gondolatok másként a stilizált térben landolnak, ami a fekete vászonnál véget ér. És már az sem esik túl nagy súllyal a latba, hogy mi történt az anyával, mindennek az origójával, az eredővel.

Egy biztos: szép, tiszta történetet látunk egy kelet-európai szívből, Kelet-Európa szívéből, de itt és most mégis nagyon távol tőlünk.

A kiszolgáltatottság drámája

Jámbor Gyula - nyugatijelen.com

A címből – Megöltem az anyámat – arra lehet következtetni, hogy a darab: krimi. Pedig nem az, hanem dráma: egy árvaházba dugott lány és ott megismert barátjának, a társadalomból való kitaszítottságnak a drámája. Az identitás drámája. Maga az alcím is ezt jelzi: Identitásjáték tizenhét jelenetben.

Hogy végül is Bernadett, alias Griguca Irén ténylegesen megölte-e anyját, aki őt születésekor elhagyta, s akivel (kéregető, lerobbant cigányasszony képében) csak felnőttként találkozik, nincs igazán jelentősége (a darab is csak talányos választ ad rá): belső énjéből mindenképpen kitaszította. De a helyzet – a senkihez, sehova nem tartozás – bizonytalanná, sérülékennyé, kiszolgáltatottá tette, olykor az is bizonytalan, hogy kinek, minek van kiszolgáltatva, szűk térre korlátozódó létében az egyetlen támasza Csipesz, az árvaházban megismert barátja, aki hol jelenvaló, Bernadett mellett álló figura, hol a lány belső hangjaként szólal meg, hol külső hangként.

Talán e rövid vázlatból is kiderül, hogy a kétszereplős Megöltem anyámat c. dráma felépítésében, tartalmában, de szerkesztésében nem tartozik a szokványos színpadi játékok közé. Előadónak, hallgatónak sem könnyű a szövege, nincs lineáris, átlátható cselekménye, annál több benne az olykor filozófiai töltetű szöveg. A második jelenetben, rögtön a darab elején Csipesz szövege például így hangzik: „Van egy vékony sáv, van egy éles határvonal élet és nem élet között, van egy késpengekeskeny meder, egy gázló élet és halál között, van egy vékony sáv, van egy éles határvonal azénéletem és a nemazénéletem között (…) ezt a tükörfényes gázlót, alig világló tisztást úgy hívják, hogy Soha. Aki a belép a Soha országába, aki csak a Soha határvonalára lép, az nincs többet”. A végszó pedig, Bernadettől: „...Emlékezz, magad is jövevény, idegen és árva vagy, és az is maradsz az idők végezetéig”.

Visky András – a kolozsvári magyar színház neves dramaturgja, drámaíró – valós történetből kiindulva írta meg a darabot – természetesen írói szabadsággal élve a feldolgozásban –, amelyet többek között Chicagóban is bemutattak (Kolozsváron tavaly volt a premierje). Az Aradi Kamaraszínházban Harsányi Attila (Csipesz) és Molnár Margit (Bernadett) játszotta a minden szempontból nehéz darabot – meggyőzően, hitelesen, kiérdemelve a közönség vastapsát. Harsányi már-már a „mi színészünk”, több szerepet oldott meg kitűnően, Molnár Margit, a Kolozsváron 2009-ben végzett fiatal színésznő először lépett fel aradi színpadon, és kétségek nélkül mondhatjuk: szívesen látnánk máskor is. Nagyon egyszerű színpadkép (hol korlát, hol ketrec, szalaggal könnyen elkeríthető, átalakítható tér) szolgált játéktérként, s néha a néző csodálkozhatott, hogy (nyilván a rendező, maga a szerző keze nyomán) mekkora inventivitással oldották meg feladatukat, vittek életet egy olyan szövegbe, amely önmagában nem kínál túl nagy játéklehetőséget.

Megöltem az anyámat

Ujj János - Heti Új Szó

Krimit ígérő cím, de korántsem az. Közönségcsalogatónak viszont jó. Csakhogy sokkal komolyabb tartalmú, mélyebb témát feszeget, mint egy „egyszerű” gyilkosság. (A mai, erőszakkal teli világunkban már egy gyilkosságot is lehet „egyszerű” jelzővel illetni!)

Nem volt alkalmam beszélgetni fiatalokkal a darabról annak megtekintése után, de azt hiszem, az 1989 után felnőtt hazai generáció túlnyomó többsége Visky András Megöltem az anyámat című „identitásjátékát” biztosan a fikció kategóriába sorolja. Mert (szerencsére) sohasem kellett szembesülnie olyan intézményesített kiszolgáltatottsággal, mint a darab főhőse, Bernadett, alias Griguca Irén, valamint barátja, Csipesz a Ceausescu korszakban.

Elsősorban a két (megnevezett!) romániai gyermekotthonban, ahol a „nevelők” az egész rendszerre jellemző brutális módszerekkel fegyelmezik a renitenskedő kiskorúakat. (Sokan fel sem tételeznek ennyi gonoszságot a pedagógusok részéről!) Szinte sokkoló a nyelvcsipesz alkalmazása azokkal szemben, akik az intézetben szót mernek emelni valamiért. E büntetés letöltése közben a gyermekek nyelvére (olykor egész napra!) egy csipeszt helyeztek, hogy ne tudjanak beszélni, enni. Miközben a kirótt büntetést töltik, Csipesz (csipesszel a nyelvén) kifejti a leánykának saját világnézetét az általa kitalált Soha-országról, amolyan álomvilágról, amely aztán többször is szóba kerül a darab folyamán.

Nem fikció a szökési kísérlet részletezése sem. Az 1980-as években történt meg az eset a jugoszláv határ közelében, amikor a román belügyisek géppuskatüzet nyitottak egy autóbusz utasaira. A román politikai rendőrség igyekezett eltitkolni a mészárlást. A hír csak kiszivárgott, majd 1989 után feltárták annak részleteit, még dokumentumfilm is készült róla. (A gyilkosokat senki nem vonta felelősségre!) Ebben az esztelen retorzióban halt meg Csipesz is, aki aztán a darabban Bernadett tudatalattijában jelenik meg állandó tanácsadójaként.

A 17 jelenetből álló színmű második részében, immár 1990 után, az intézetből szabadult leány próbálkozik megkeresni valódi anyját. Végül megtalálja a kolduló cigányasszonyt, aki eldobta magától, ezért büntetésből meg akarja ölni. Innen a darab címe. A valódi gyilkosságra valószínűleg nem kerül sor, a szerző inkább azt szeretné jelezni, hogy Bernadett leszámol előéletével. (Más magyarázat is elfogadható!)

Az Aradi Kamaraszínház az őszi évad harmadik saját produkcióját mutatta be a múlt héten a Bábszínházban, a szerző rendezésében. A színművészeti egyetem tanára főiskolai hallgatókkal dolgozott együtt, a zeneszerző Visky Péter, a dramaturg Deák Katalin, a koreográfus Zsíros Linda is az, teret nyitva nekik az önálló munkához, lehetőséget adva a kísérletezéshez. Ebből született meg a dinamikus, mindvégig feszültséggel teli másfél órás előadás.

A darab két szereplője nagyon jó teljesítményt nyújtott. Molnár Margit intézeti szürke leánykája hiteles. Elhisszük, hogy a sors számára csak pofonokat tartogatott. Bernadett szerepében néhány felejthetetlen jelenettel ajándékozta meg a közönséget. Ez egyikben Csipesznek meséli igen szemléletesen, miként játszott vele színházat az őt örökbe fogadni szándékozó izraeli hölgy (hol édesanyának, hol Klári néninek szólíttatja magát, aszerint, hogy éppen van-e férfikapcsolata vagy nincs), valamint annak filmrendező (?) barátja. A másik ilyen jelenet a securitátésok sortüzének hatásos felelevenítése.

Harsányi Attila alakításairól annyi jót írtam ebben az idényben is, hogy azt überelni nem tudom. Ezúttal nem ő áll a darab középpontjában, nem az általa alakított figura a darab kulcsfigurája. Mindvégig megbízható partnere Molnár Margitnak, nagyon jól alakítja az intézeti vagányt, de a szebbre-jobbra vágyódó nagykamasz szerelmest is. (Lásd filozófiai eszmefuttatását a Soha-országról!)