Oroszok, kritikák




Viszockij, oroszok

Nyugati Jelen - Jámbor Gyula

Furcsa dolog a történelem.

Volt idő, az 1950-es években, amelyre már csak az idősek emlékezhetnek, amikor „művészi előadás” elképzelhetetlen volt a „nagy szovjet kultúra” hangsúlyos felemlegetése nélkül. Az orosz tánc hiánya, például, elképzelhetetlen volt egy amatőr vagy profi tánccsoport repertoárjában, a mozikban jórészt szovjet – többségükben pocsék –, a nácikkal való hősies szembenállásról („nem is töltöttek, csak lőttek”), a szocializmus építéséről szóló sablonos filmeket játszottak. Aztán jöttek a hatvanas meg a következő évek (amikor Románia összerúgta a port a szovjetekkel), s jött a fürdővízzel együtt a csecsemő kidobásának időszaka, amikor már semmi sem volt jó, ami orosz-szovjet. Csak az igazi kultúremberek – fordítók, rendezők, művészek stb. – látták, milyen faramuci helyzet és igazságtalanság egy nagy kultúrát sutba dobni pillanatnyi politikai helyzet, megítélés kapcsán.

Annak idején Vlagyimir Szemjonovics Viszockij (1938–1980) nevéről a határokon túl legfeljebb a nagyon „vájtfülűek” hallottak, az 1960-as, ’hetvenes években ugyanis hazájában is, hivatalosan, mélységesen elhallgatták. Pedig hazájában kultikus figuraként emlegették nemhivatalosan a saját gitárkísérettel előadott, az orosz sanzon-hagyományokból, a kocsma, börtön- és katonahagyományokból ihletődő (apja a honvédő háborút végigharcoló tiszt volt) dalai révén, amelyekre azonban többnyire nem akadt kiadó, verseiből pedig egy sem jelent meg életében nyomtatásban. A külföld számára jórészt akkor került rivaldafénybe, amikor házasságot kötött Marina Vladyval, az orosz származású híres francia filmszínésznővel, aki az önmagát bőven emésztő, alkoholba, majd drogokba menekülő, az elérhetetlennek tűnő szabadságra áhítozó költő-bárdot életének immár a vége felé kijuttatta külföldre is, Amerikába, Jancsó Miklós, Mészáros Márta jóvoltából magyarországi filmszereplésre is.

Szóval: Viszockij (helyesebb kiejtésben, románul tudóknak: Vâsoţkii). Az Aradi Kamaraszínház Harsányi Attila és az ukrán származású Miskolcon élő gitáros, Vigula Mihajlo egész estés remek produkcióval adózott a 75 éve, 1938-ban született, s már 33 éve halott művész emlékének. A mintegy 80 perces est folyamán nemcsak Viszockij, hanem más világhírű oroszok (Dosztojevszkij, Puskin, Lermontov, Tarkovszkij stb.) műveiből, filmjeiből is elhangzanak részletek, de az orosz rulettről, a mengyelejevi periódusos táblázatról, az űrbe először fellőtt élőlényről, Lajka kutyáról stb. is hallhatunk eszmefuttatásokat, s egy kb. tíz perces remek gitárprodukciót ismert orosz  melódiákból.

Harsányi Attila új oldaláról, énekesként is bemutatkozott – nem sikertelenül – az aradi közönség előtt. Az „orosz estet” feltétlenül sikerként könyvelhetjük el, még ha jó fél terem előtt is került rá sor. A költészet „réme”, vagy az orosz „szimpátia” tartotta-e távol a közönség egy részét, nem tudhatjuk. A költő Viszockij („Igazi költő az csupán, ki szörnyű véget ért./Főleg, ha ifjan – ideje se telt le.” – Baka István fordítása) és az előadás ennél nálunk, 2013-ban is jóval több figyelmet érdemel.


Ennyit az előítéletekről


7óra7
Ugrai István - Magyar Színházak XXV. Kisvárdai Fesztiválja, 2013. június 23.

Az előadás végeztével valaki Viszockij fiát keresi, a gitárost, aki az esten szerepelt. Pedig Vihula Mihajlo, a gitáros nem Viszockij fia, ám a tévesztés önmagáért beszél. Harsányi Attila és Vihula Mihajlo zenés műsora minden, ami orosz: elsősorban dal és elsősorban Viszockij, és ami mögötte van – lélek és háború és vodka és politika és ember és nyersesség és vicc és magány és Puskin és Dosztojevszkij és Mengyelejev és az utólag szoborba öntött hősi halott Lajka kutya az űrben és a sor hosszan folytatható.

Őszintén szólva a kétszemélyes dalestek mindig kissé kétséget ébresztenek bennem. Olyan sok l’art pour l’art haknit kap az ember ilyen alkalmakon, hogy jogosnak érzi a gyanakvást. És amikor Harsányi Attila színész és Vihula Mihajlo ukrán gitáros kiül a színpadra, a gyanakvás élénken él. „Oroszok” – olyan könnyű ilyen címen elnyomni tíz dalt, sika-kasza-léc jelleggel. Csak köríteni kell egy röviden összefoglalható tanulsággal, a közönség megörül a könnyű megfejthetőségnek, és már kész is a turnéztatható bóvliprodukció. Annyira sokan csinálják ezt így, hogy nehéz megszabadulni az előítélettől.
De egy-két dal elég ahhoz, hogy felfedezzük, Harsányiéknak nincs ilyen konyhakészre pakolt tanulságcsomagjuk. Hogyan is lenne – nekem egész mást jelent a Zúg a Volga, amit ötödikes koromban énekórán énekeltem (még), mint a nálam harminc évvel idősebbeknek, de a zene zúgása mégiscsak ugyanaz. Ahogyan Viszockij is mást jelent korosztályonként, de a dalai mégis hordoznak valami egyetemes érzetet, atmoszférát, hangulatot, és ez az előadás ezt akarja fölidézni. Nem üzenet van, hanem metszet. Szinte felvállalt, hogy nézik a kottát, a szöveget, de nem azért, mert ott szembesülnek vele először, hanem mert nem akarják a spontaneitás látszatát kelteni. Ők erre – igen – készültek, pontosan tudják, mely számokat és miért adják elő. Pontosan tudják, mit kell mélyen és magasan, mit kell élesen és mit búgva, mit halkan és mit hangosan. Percek kérdése, hogy a két előadó ráálljon egymásra. Harsányi magyarul énekel és beszél hozzánk, átkötő szövegként hol egy viccet süt el stílusosan, hol a borscs receptjét, és nyilvánvaló,    hogy nem itt és most írja fel a közönség a receptet, hanem kell ahhoz, hogy egy atmoszféra létreöjjön. Ebben kiváló ez az előadás: megmutat valamit abból, mit jelenthet a kissé elkoptatott orosz lélek kifejezés. Mire büszkék az oroszok és mire nem, mitől félnek és mit ünnepelnek, mi szép és mi csúnya, mi hiány és mi nem az.

A két előadó – és így maga az előadás – szenvedélyessége átütő. Azáltal, hogy egymással játszanak, nekünk játszanak. Ha a dal félremegy egy oktávval, akkor újra lehet kezdeni. Az emberek hibáznak néha, és attól emberek, hogy belátják. Ez ebben az előadásban megtörténik, és miután megtörténik, talán az este legjobb dala kerekedik ki belőle egy lírai tévétorna-parafrázissal, hogy miért érdemes reggelente mozogni – nehéz elképzelni, hogy erről jó verset és jó dalt lehet írni, pedig lehet. Van, ami hosszabb érzésre a kelleténél és van, amit még elhallgatna az ember. Van, ami ismétlésnek hat, van, amihez vissza-visszatérnénk. De ez annyira mellékes, amikor nem csak a két előadó, hanem a közönség is részévé válik az előadásnak, sőt, a hangszer is önálló életre kel, és létrejön egy kétségtelen tartalom, ami nem üzenet, hanem maga az este. Itt nincs hazugság, csak szándék és egy érvényes, autentikus, minden ízében színházi (mert emberi) lenyomat. Valóban szórakoztató, kellemes, de öntörvényű, viszont addig tart, amíg tartania kell. Ennyit az előítéletekről, akár az oroszokat, akár a kétszemélyes zenés szórakoztató esteket illetően.


Szellemidézés nélkül


Urbán Balázs - Kisvárdai Lapok, 2013. június 24., hétfő

Furcsa látvány a két mikrofonállvány; Vlagyimir Viszockijt egy szál gitárral képzeli el az ember; magányos farkasként, aki pusztába üvölti fájdalmát – még akkor is, ha tisztában van azzal, hogy ez csupán sztereotípia. Amikor azután belép a színre Harsányi Attila és Vihula Mihajlo, s két nyelven, finoman évődve, a közönségre ki-kikacsintva elkezdik az előadást, érezhető lesz: a következő 70-80 percben nem szellemidézés zajlik majd. Kérdés persze, Viszockij szelleme megidézhető-e úgy, hogy sorai itt és most éppoly húsbavágóan érvényesnek hassanak, mint megírásuk idején. Az alig több, mint negyven évet élt legendás költő, színész, zenész életművét sajátos kettősség jellemzi: egyfelől a brezsnyevi idők „passzív ellenállásának” szimbolikus alakjának tekintjük, másfelől dalai részei annak a kánonnak, mely az orosz irodalmat és zenét mint valami fájdalmasan szép, ám kívülről alig-alig érthető, inkább hangulatával elvarázsoló, megfoghatatlan képződményt tárja elénk. Ez a furcsa kettősség nehezen oldható fel; ha egy versnek, dalnak a hangulata az igazán fontos, jelentése aligha lesz markánsan jelen idejű. Az Aradi Kamaraszínház előadása mintha egyszerre próbálná a két megközelítési lehetőséget felvillantani. Az előadást egy játékos asszociációs rendszer tartja össze, mely Viszockij dalaira különböző szövegrészleteket fűz fel. E részletek néhol pusztán tematikailag kapcsolódnak a dalokhoz: ha egy étel, ital kerül szóba, elhangzik a receptje. A múltidézés vicceken, anekdotákon keresztül történik. Máskor a hangulat a fontos: a zene megidéz más közkedvelt orosz dallamokat is. Vihula Mihajlo nemcsak a dalokat játssza magával ragadóan, hanem egészen virtuóz módon köt át a Padmoszkovnüje vécserá-ról a Kalinka, kalinka maja-ra. Ám az irodalmi asszociációk egy része mégis a dalok mélyebb jelentéséhez kötődik; nemcsak az előadás címe utal Ginsbergre, de jó néhány sor is elhangzik az Üvöltésből. És amikor a viszockiji lázadást közérthetően kifejező dalokhoz ér (pl. Farkashajsza; Adjatok a kutyáknak húst), Harsányi Attila előadásmódja is keményebbé, feszesebbé válik, s ezzel együtt a mondandó is fontosabbnak érződik az atmoszféránál.

Harsányi azonban sem ezeken a pontokon, sem másutt nem próbálja az énektechnika vagy a gesztusok, allűrök imitálásával megidézni Viszockijt. Saját személyiségéhez igazítja a dallamokat, s igyekszik a helyzet óhatatlan monotóniáját oldani. Ezt szolgálja az egyes dalokhoz társuló eltérő énektechnika, az ének megszakítása, a viccek betoldása, az előadópáros közti játékos, teátrális évődés. Mindez eltávolít talán Viszockij szellemétől, de megsejteti, hogy dalai többféleképpen felhasználhatók, mint a sztereotípiák alapján gondolnánk. Nem biztos persze, hogy ennek a játéknak a Művészetek Háza Kamaraterme a legalkalmasabb helyszíne. Az egykori szabadtéri sátorban, melynek ma már a hűlt helyére sem biztos, hogy emlékszünk, alighanem autentikusabb helye lett volna a nem egészen egyenletes, de színeivel, játékosságával, a sablonoktól való eltérésével végül is meggyőző produkciónak.


Oroszok - Harsányi Attila - Aradi Kamaraszínház - Bakelit

Fehér Elephánt - toptipp.hu

Ikon volt, a Lázadás Szentje. Ljubimov Hamlet-jét Paszternák Zsivágó-versét ordítva indította, torokszaggatóan üvöltve énekelt, ám a mi torkunk még jobban összeszorult: Vlagyimir Viszockij sistergő üstökös volt a brezsnyevi sötétségben. Harsányi Attila érzelmeit fekete szemüveg rejti, mindent énekesi mivoltában közvetít, a színész-költő 12 dalából épít általánosabb érvényű produkciót. Mert még Sztálin is megszólal, megismerjük a borscs készítésének receptjét, beleolvasunk a Három nővér Másájának naplójába, megsiratjuk Lajka kutyát, szembenézünk az orosz rulett pisztolyának halált pörgető dobtárával.

"Világra jönni volt-e kedvem / Végigcsinálni ezt az életet...
Barátom mondd?  Megéri ez?"

Falamon Viszockij gyerekkori képe kutyájával: keserűen kérdő a tekintete, már akkor munkál benne az ellentmondások démona. "Csak orosz lélek vagyok. Korábban kezdtem, úgy is végzem, szellemem sokra nem viszi."

Harsányi Attila finoman rezonáló belső azonosulással, saját énjére vetíti a nyílt és a rejtett mondanivalót, az előadásmód kudarcra ítélt utánzása helyett, személyiségének hitelével alkotja újjá a dalokat. Éneklése is inkább piano, muzikalitása széles ívekbe rendezi a veszett dallamokat, szuggesztivitása minden esetben ellenállhatatlan. 

Először durva nyersfordításban hallottuk sorait a rádióban: "Fáj, hogy Krisztusnak kereszt jutott", a veszteség kínja állandóan felbukkan most is, "kusza nélküle... most veszem észre /csupán mikor ő elesett a csatában".

A Nép imádta, nem csak az értelmiség, matrózok idézték a tengeralattjáróban, ezerszer másolt kazettákon terjedt, soron kívül kapott interurbán-vonalat a telefonos kisasszonytól, / Moszkva-Ogyessza/, persze csak ilyen vidám számai jelenhettek meg Melogyija lemezen...

Felderül Harsányi Attila kedélye is - Utránnájá gimnásztyiká, Reggeli torna:
"Tíz perc csupán minden reggel / Tód fel magad ereszd vissza.../Jobban bírod a híreket, a hazugságot s az emlékeket".

Gyűlölte a Hatalom. Ám a legyőzhetetlen népszerűség és a Taganka Színház világhíre védte. Brezsnyev főtitkárnak egyszer személyesen, négyszemközt vágta a pofájába a Farkas dalát:
"Bevérzem ellenségem s magam is halálba vetem". 
Szíven üt, vijjog az ének, robbannak a szavak: "Tőrbe csaltak engem tőrbe csaltak s a kordon felé hajtanak / de én megszegem az ezer éves törvényt /fel a zászlókra, fel a hajtókra hát / hasam a piszkos havat súrolja / kitörök a tiloson át".

Vihula Mihajlo páratlan alkotótársként kísér gitáron, kortárs-zenei szférákba transzponálja a zenei anyagot, bravúros szólójában oroszos népi-, flamenco-, blues-és jazz-elemekből épít lehengerlően virtuóz stílust. 

Viszockij önsorsrontó életét korán végezte be a halál: "Elkártyáztam a gyenge szívem..."

Harsányi Attila előadó-estje, vers-koncertje kongeniális módon szólaltatja meg az örökérvényű strófákat, felmutatja az orosz lélek extremitását, mementóként idézi a rettegett múlt újra kísértő árnyait. Színészi, előadói, énekesi teljesítménye az Oroszok-at monodrámai csúcsbravúrjai közé emeli.