Rudolf Hess tizparancsolata, kritikák

Rudolf Hess tízparancsolata, kritikák

Isten és Isten között


Az ember szomjazza az egyszerű, könnyen átlátható, világos és egyértelmű életet. Legyen valaki, aki megmondja, hogy hogyan kell enni, inni, aludni, barátkozni, szeretkezni, élni, ölni, gondolkodni. Erre ott van Isten, vagy ha nincs, hát ott van Isten földi helytartója, aki szemlátomást nem hagyja homályban saját magát sem létezése, sem akarata szempontjából. A harmincas évek Németországában ezt a földi helytartó szerepet Adolf Hitler vindikálta magának, Rudolf Hess, a születő Harmadik Birodalom második embere pedig hithű keresztényként kénytelen volt Isten és Isten között őrlődni. Az Aradi Kamaraszínház előadása elemi erővel robban tíz parancsolatban, Harsányi Attila párját ritkító játékával.

A Mózes kőtábláinak tíz parancsolatára felfűzött monológ a 93 éves, utolsó óráit élő Hess paranoid videóüzenete az utókornak, amely csak a felszínen olyan fekete-fehér, mint a jelmez és a rendezés mellett a díszletet is jegyző Tapasztó Ernő játéktere. Valójában a fekete-fehér élet iránti vágy, és annak lehetetlensége ütközik össze ebben az 55 percben a színpadon, egy vallásos keresztény és fanatikus náci vallomásfüzérében, ami amennyire dermesztően őrült, annyira mélyen következik az emberből és az életből, amely minduntalan a bizonyosságot keresi.

Alina Nelega nem gyárt náciellenes röpiratot, hogy Hess személyét meglovagolva pálcát törhessen a pusztító eszme fölött, inkább azt a szálat pedzegeti, hogy a magasztos eszmékkel nagyon nehezen tud mit kezdeni az utca embere – Hess ugyanis semmiben nem különlegesebb bármely fanatikusnál –, és ezekből az eszmékből levezetett törvények tökéletesen betöltik azt a funkciót, amely a gondolattalanság általi gondtalan élet általános igényét nagy tömegben kielégítik. Ez az a közös nevező, amely a nagy ideológiák között harmóniát, és ezért veszélyes átjárót is teremt, s ettől válik Rudolf Hess tízparancsolata igazán érdekessé és izgalmassá. Hiszen a vallásos hitbe bele van kódolva minden, amiből egy szélsőséges ideológia megszülethet, függetlenül attól, hogy az „anyaideológia” és a megszülető összeegyeztethető-e vagy sem.

Harsányi Attila játéka már az első pillanatban feszül az összeegyeztethetetlenségtől, amelyben egy kézzel fogható isten csap össze egy láthatatlannal, a kettő találkozása pedig iszonyatos energiával kerül a felszínre. Az ember szinte beletapad a nézőtéri székbe, és megkövülten nézi, ahogy a szinte földöntúli szakmai fegyelem és megszállottság átalakul egy fegyelemben és megszállottságban leélt élet utolsó megnyilvánulásává. Az elborult elme mögött felsejlő kétségbeesés, bizonytalanság és magány az, amitől Rudolf Hess nem lesz sem szimpla őrült, sem sorsáldozat, csak egy átlagember, aki gondolkodás nélkül hisz, és semmi mást nem szeretne csak rendet az életben, hogy ne legyen ilyen kusza, kiszámíthatatlan és véletlenszerű. Tapasztó Ernő rendező pedig ütemet ad ennek az ambivalens őrületnek, minden hangsúly ki van dolgozva, minden jelenetben markáns a világosítás, és bár a húscafatok szájjal való letépése legalább annyira túlzónak tűnik, mint a vaskos kiáltással befejezett, és így túlcsordulóan harsány lezárás, sikerül az őrületet a befogadhatóság és a hatásvadászat határain belül tartani.

Harsányi Attila pedig láthatóan a taps alatt is csak erőlködve tud kimosolyogni Rudolf Hess álarca mögül, ez a színjátszás pedig túl mutat a színjátékon. Ezt így érdemes csinálni.

(Zsámbéki Színházi Bázis, 2010. július 24., Zsedényi Balázs 7 óra 7)


Rudolf Hess halála



Alina Nelega monológszíndarabját - Rudolf Hess tízparancsolata - Anamaria Pop fordításában Tapasztó Ernő rendezése szerint a rendező és a címszereplő Harsányi Attila takarékos díszletében (fekete-fehér osztású háttérfüggöny előtt hokedli, lábas, húsdaráló, kémkamerák) vendégszerepelte el az Aradi Kamaraszínház a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa program keretében, így vetődött el a produkció Zsámbékra. A marosvásárhelyi születésű 50 éves író monológját bemutatása óta eltelt két esztendőben túlméltatták halomba ájult, nemzetközi kritikusok, díjakkal körülkoszorúzták, fesztiválokon közelismeréssel körbebarangolt (előadási szükségleteihez elég egy cukrosláda).

1987. augusztus 17. a játék ideje. 45 éve ide börtönözötten életfogytai büntetését 93 évesen önakaratából akasztással megszakító utolsó órái a színpadtérben. Láthatatlan, közepes muzsikus részleteket zongorál Rossini La danza művéből. Rossini még ennyire nem idegesített. Lehet, hogy Harsányi klimpírozást majmoló energikusan előadott, de kínosan kitalált némajátéka miatt.

Hitler személyi titkára. A müncheni sörpuccsban való részvétele okán elérte, hogy rajongottja mellé csukják a landsbergi börtönben. Itt Hitler Hessnek diktálta írógépbe a Mein Kampf című utóbb elnevezesültet, mivel vonakodott személyesen írni. Hess lett Hitler Eckermannja, tollszára és kalamárisa. Rajongott gazdájáért, helyettese lett. Elragadtatásában kitalálta a Führer megszólítást. Szerzője a Heil Hitler!-köszöntésnek. Az eszményi udvaronc. SS-Obergruppenführer. 1941 májusában önkéntesen Skóciába repül (szökik?) külön-tárgyalásokat folytatni. Lecsukják. Őrültnek minősítik odahaza is, fogva tartói is. Valószínűleg felszínesen ítélik meg. Nem elmebeteg, elhivatott helyretolni a világ menetét.
Végigkísérte életemet. 1941-ben társasági tréfa járta Pesten. Rövid mondóka Hess azonban évente szembejött. A Berlini Filmfesztiválra a Schönefeld-i repülőtérről autóbusszal kellett átkelni a szövetségi Berlinbe. Az út a spandaui egykori katonai börtön vártornya mellett húzott el. Benne az egyetlen fogoly az idős Hess. A kiürült börtön kizárólagos lakója miatt kellett villanyszámlát fizetni, fenntartani a háromhatalmi őrszemélyzetet. Borzadállyal gondoltam minden alkalommal a börtön elaggott remetéjére. Őrült gondolat egyvalakiért működtetni a roppant börtönt. Őrült gondolat egy ártalmatlan aggastyánt rabságban tartani, amikor Nürnberg bírósága által nála bűnösebb elítélt békés jólétben beépült már a német csodagazdaságba. Hess megkísérelte befejezni, először kiugrott egy erkélyről, másodszor felvágva ereit étkezési késével, harmadjára az ablakra felkötötte magát egy csatlakozó kábelre.

Vitalij Vulf, kritikus és kultúr históriai pletykafészek mesélte, hogy Sztanyiszlavszkijék 1923-as vendégszereplésekor Berlinen át vezetett útjuk. A fiatal szovjetállam színészei nem szállhattak ki a vonatból, jóllehet az egy órát időzött a pályaudvar mellékvágányán. Jött egy elegáns, fiatal tiszt, és kizárólag Olga Knyipper-Csehova léphetett le a peronra, ahol a snájdig tiszt karján beszélgetve sétált föl-alá. Letelt az idő, a tiszt visszakísérte a színésznőt a szerelvényről, tisztelegve megvárta, míg a vonat elhalad. A tisztet Rudolf Hessnek hívták.

Harsányi Attila a kelletén túlmenő hangerőt, dinamikát, befektetett erőfeszítést igyekszik Rudolf Hessként a kimódoltan költőieskedő szövegbe injekciózni. A drámát Alina Nelega kikerülte megírni. Az élemedett fogoly belső élete helyett látomásait és hallomásait fecsegi el a drámaiatlan szöveg-halom. Az életfogytáig bezárt elítélt nem őrült. Nem gonosztévő. Mindvégig biztos a maga elkötelezett igazában. Odaadása áldozatának tudja magát. Sosem érti meg jelenkorát az, aki a múltat csak gúnyiratként képes felfogni.


(Molnár Gál Péter, népszabadságonline, 2010. július 26.)


Rudolf Hess tízparancsolata



Ahhoz, hogy remekmívű monodráma szülessen, Író kell,  Rendező és Színész. Alina Nelega
fantasztikus beleéléssel képzeli el  a náci háborús főbűnös lelkivilágát, a fanatizmus, az ag-
resszió,  a hétköznapi paranoia és a szenzitív bizonytalanság alkotta,  korántsem őrült sze-
mélyiségképet.  Nézőpontjai változatosak, az indítékok újragondolása igen kreatív,  ítélke-
zés helyett csupán megmutat, helyenként még valami homályos együttérzés csíráit is felfe-
dezhetjük.  Anamaria Pop, megannyi magyar és román mű kétnyelvű,  oda-vissza forditója,
keményen fogalmazott,  hihetetlen intenzitású  textust ad  az előadás alkotóinak kezébe.
A rendező  Tapasztó Ernő,  gondos elemzőmunkával jelenetezi az örvénylő tudatfolyamot,
mesterien építi fel a hangváltások partitúráját. Klasszikus zongorafutamok, plasztikus fény-
használat tagolja a cselekményt,  az utóbbi skálája  a rideg cella-világítástól a nő-monológ
goyai groteszkjéig ível, a csak felülről árnyékoló fény által pedig eizensteni szörnymaszkok
születnek. A ruházat, a kellék a rendező és a színész közös munkáját dícséri: a sokgombos
állig zárt, puritán papi öltözék,  a levesesfazék, amely később lavórként funkcionál, a ször-
nyű mementóvá váló, apokaliptikus húsdaráló.


Rudolf Hess, az egyre nyilvánvalóbb vereség előérzetével,  átröpült Angliába,  úgymond: a
fegyverszünetről,  a békéről tárgyalni.  Példás következetességgel  az angol vezetés szóba
sem állt vele, lecsukták, - magán/?/bravúrja  nem mentesítette a nürnbergi perben,  élet-
fogytiglant kapott. Bizony nagyobb büntetés ez,  mint egy ciánkapszulás öngyilkosság,  45
év magánzárkában,  az nem a pokol, az az élve eltemettetés.  Lassan felőrlődik a személyi-
ség, bomlik az agy,  de a mélyben ugyanazok az elborzasztó indulatok működnek, amelyek
Hitler helyetteseként vezérelték.  Harsányi Attila  néhány furcsa bevezető gesztustól el-
tekintve, szinte a teljes normalitásból  indítja szerepét, amikor utolsó repüléséről beszél
és azt  az istenkeresés transzcendens magasába vizionálja,  majdnem együttérzésünket is
sikerül elnyernie. De "Isten halott", a szolgalélek a Vezérben találja meg a minden kérdés-
re egyértelmű választ adó parancsolót,  színpadi létezésében  fokról fokra állatiasodik el.
Ahogy csattogó fogakkal zabál,  ahogy a nyers húst tépi,  ahogy a gyűlölet örjöngésében
saját karját darálja be csuklóig,  az az emberi lélek legembertelenebb mélyrétegeinek ka-
tartikus önboncolása. Sátáni mimika,  sistergő kitörések:  Harsányi Attila istenkísértő út-
ján a megszállott tömeggyilkos figuráját a latinovitsi Cippola démonikus szféráiba emeli. A
játék mesteri stilizálása dermesztő ellenpontja a téboly szélsőségeinek: nálunk az öncson-
kolás minden bizonnyal véres festéközönbe torkolt volna, - mennyivel rettentőbb a vörös
gézbe burkolt végtag...  Az elfojtott kacagás sikolyként tör elő belőlünk  a rikoltó fejhan-
gon handabandázó nőellenes monológnál, - (ha mernénk, legszívesebben egyetértenénk),
de egyre inkább kénytelenek vagyunk:  saját fasizmusunkkal szembesülni,  a köröttünk ké-
szülődővel és a bennünk lappangóval egyaránt.


Darvas Iván: Popriscsin, Várnai Szilárd: Charlotte von Mahlsdorf,  Bíró Kriszta: Sárbogárdi
Jolán,  Scherer Péter: Klamm tanár úr... A felejthetetlen EgySzálSzínész Remeklések közé,
ráadásul egy frissen alakult színház első produkciójaként, emblematikus felütésként sorolt
be  Harsányi Attila  Rudolf Hess-e. Kisvárda, Miskolc és Zsámbék után, mindenképpen lát-
hatóvá kell tenni a budapesti közönség számára is!      

(toptipp.hu, 2009.)


Félidőben


Folytatva a Jászaival megkezdett monodráma sorozatot, az aradi kamaraszínház és a Szegedi Hetek Csoportja a Rudolf Hess tízparancsolata című darabot mutatja be Harsányi Attila főszereplésével. Alina Nelega drámája a nürnbergi perben tényleges életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt, zavaros elméjű vezetőt, Hitler helyettesét a náci eszme által űzött, Jézus- és hitvesztése miatt a führerbe kapaszkodó figurának mutatja: hol minden emberségét felemésztett, bűnét látni képtelen állatnak, hol félelemtől földig rogyó sérült léleknek. Harsányi nem kap jelenetről jelentre más maszk után. Rudolf Hessként él együtt a figurával, szenved, néz le ránk fensőbbségesen. Mint Hitler fröcsögi ránk a női nemet elutasító mondatait. Mint gyakorlott szofisztikus, szenvtelen arccal igazolja a rémtetteket. Nyersen marcangol szét húscafatokat, és saját keze is a húsdarálóban végzi. Ő a számító, „ínyenc” gyilkos, a gyerekkorától kezdve homoszexuális hajlamokat mutató kéjenc, aki fekete papi zubbonyában, magát tisztának s ártatlannak gondolva, öngyilkosságra készül. A dráma csúcspontján, mikor elhangzik a tizedik parancsolat is, és mikor már azt hiszi a néző, hogy mindez fokozhatatlan, hogy nincs többé szó, ami elhangozhat, Hess egy utolsó, emberi-állati áriával-üvöltéssel vágja el monológját, lép ki az életből, a bűnösség-ártatlanság-őrület feloldhatatlanságából.

(Szoboszlai Annamária, ellenfeny.hu)

Szegedi alternatívák - Thealter 2008


Ahogy a Jászai című előadás színházesszencia, úgy a Rudolf Hess tízparancsolata még egy lépéssel továbbmegy: Alina Nelaga szövege remekmű. Egy bomló elme dermesztően egyszerű és világos lenyomata, egy gondolatkísérlet Hitler egykori helyettese, az akkor már 45 éve börtönben lévő Rudolf Hess utolsó napjairól, perceiről. A szerző mint dokumentátor, mint analizátor - helyenként egyenesen mint anya - megért, de el nem fogad. Azt a pontot találja el a patológia és az érzékenység közötti határsávon, amely a nézőtéren ülők számára is ismerős lehet. Ahogy Kertész Imre minden - szépművészeti és egyéb - megnyilvánulásában  igyekszik meggátolni, hogy a holokausztot egyszerűen őrületként, az irracionalitás tombolásaként tudhassuk le, úgy Alina Nelaga szövege is magunkba nézésre kényszerít, ha nem is a társadalom - miként Kertész Imre -, de az egyén szintjén mindenképpen. És ez a magunkba nézés legalábbis kényelmetlen.

Harsányi Attila játéka eloldja a szöveg tömbszerűségét, testi-lelki hullámzást ad neki: egyik pillanatban csendes delejjel szólal meg, hogy nem lehet nem hinni neki, majd harsány-cirkuszi tónusban  parodizál, megint máskor az irónia finomságával, és  újra csak a legteljesebb emberi érzékenységgel szól hozzánk. Eleinte szálfaegyenesen, valamiféle papi öltözetben, később félmeztelenül, mint kissé felpuhult katonaember, aztán egyszer csak szöveget darál, miközben a bal kezét is bedarálja a húsprésbe. A színészi képességek és a szakmai teljesség olyan szintjén mindezt, ahol már lényegtelen a kérdés, hogy mennyi ebből a technika és mennyi az átélés. Se részt venni nem enged, se távol maradni, pontosabban néha az egyikre késztet, néha a másikra,  van, hogy egyszerre mindkettőre. Félelmes, megrázó élmény.

A Zsinagógában egy náci tisztről szóló színdarab. A fekete-fehér háttérfal előtt, fekete és fehér tárgyakkal körülvéve, ahol a piros tál és a vöröslő hús látványa szinte sérti, sokkolja az érzékeket. A színészi játék sokszínűségét a legteljesebb egyszerűség ellenpontozza: Hess figurájának patológiájára visszatérően utal egy gesztus, a karmesteri vezénylésre hajazó, egzaltált, szaggatott mozdulatsor a pattogó zenei betét ütemére. Minden világos és magától értetődő: színház ez is.

Harsányi Attila több nézőpontú játéka bár eloldja Alina Nelaga szövegének artisztikus monolitikusságát, végezetül az előadás ugyanoda ér el: az őrület és a hétköznapi megszállottság határvidékére. Csak - szemben a szöveggel - minket, nézőtérieket is odavisz.

(TÖRÖK ÁKOS, criticailapok.hu)

cunami, hess, tízparancsolat


a holland cunami után meg egyébként is nagyon nehéz rudolf hess tízparancsolatáról írni, nem is nagyon tudok még

ha én oszthatnám a díjakat, harsányi attila kapná az egyiket

minimális díszlet között olyan megragadó erővel rángat bele a saját őrültségébe -a vagy rudolf hess őrültségébe, mert rudolf hessé válik - hogy úgy érezzük, végleg beleragadunk a teljesen szürreális és zavarodott elméjű világába

az alaptézis: isten egyenlő hitlerrel, pontosabban hitler egyenlő istennel, mert a führer megfogható, válaszol, ha szólítják, és aláírja a parancsot

isten ellenben nem

felmerült bennem, van némi hasonlóság a rudolf hess tízparancsolata és a jászai mari között - mindkettő egy ember sorsát próbálja megismertetni, a gondolatait, a gyötrelmeit, a kétségeit és a bizonyosságait. persze, nincs értelme a két darabot összehasonlítani, nem is szándékom, csak irigylem azokat, akik tollat ragadtak és megírták a jászai mari szövegét meg a rudolf hess szövegét - és ugyanakkor nem irígylem őket, mert jó szöveget csak akkor tud írni az ember, ha azonosulni tud (az csak zárójeles, hogy nagyon jól kell ismerni az írásunk tárgyát), és én rudolf hessel nem nagyon szeretnék azonosulni, mert a mindenkiben ott rejlő gonoszságról és őrületről jobb tudomást nem venni. ha egyszer beengedi ezeket az ember az ajtón, ott elkezdődik a vég

harsányi attila, rudolf hess tízparancsolata - láttam, hallottam és ezáltal több lettem

(nyemcsok éva eső, szinhaz.hu)


Hess madár


„…s míg balhitekben hitt …” címmel, augusztus elsején indult a Zsámbéki Színházi Bázison a Tematikus Közép-európai Színházi- és Filmfesztivál, amelynek témája a szélsőség, és a szélsőséges személyiség. Az Aradi Kamaraszínház vendégjátéka volt az antré, Alina Nelega: Rudolf Hess tízparancsolata című monodrámája. Durva felütés.

A Zsámbéki Bázis felbolydult egy kicsit, egyszerre három-négy társulat próbál, de az aradiak előadására a kinn dolgozó színészek is kíváncsiak, így megtelik a hangár a Tapasztó Ernő által rendezett darab itteni bemutatójára. Pont megfelelő a környezet, a múzeum miatt egyre szaporodó katonai járművek és a rakétasilók között. A betonbunkerben először teljes sötét van, így kezdi az Alina Nelega által írt és Anamaria Pop által fordított, minimál-prózát a Rudolf Hesst alakító Harsányi Attila. A nézőkhöz beszél, az ipari kamerákhoz, amelyek a spandaui börtönben minden mozdulatát rögzítik. Az időpont 1987 augusztus 17. Ki emlékszik, ha élt már egyáltalán, hogy mit csinált aznap, milyen volt az idő, mit evett, amikor Hess, Hitler egykori jobb keze, illetve „árnyékembere”, a pokoli gépezet kitalálója, a halál legprofibb mérnöke a cellájában, 45 év börtön után, 93 évesen felkötötte magát.
Szottyos öregember, aki nem bánt meg semmit az utolsó pillanatig, halála ezért senki számára nem volt tragikus. Ám ez a dráma közelebb hozza a rém személyiségét, emberivé teszi az embertelent. A nagyszerűsége mégis abban van, hogy nem csinál belőle hőst, egyedül a szöveg a fontos, és az arra alkalmas színészt emeli fel.
 
A szín fokozatosan kivilágosodik, egy fekete alak szaggatott, őrült táncát látjuk, mintha egy óriás, torz madár vezényelné Rossini: La Danza című művének ismerős zongorafutamát. A színpad egyik fele fekete, a másik fele fehér, a térben csak egy asztal, egy lábos, meg egy húsdaráló látható. Hess, hosszú fekete köpenyben éppen főzi magának az utolsó vacsorát, miközben, mint valami analitikus ülés során, visszaemlékezik gyermek- és fiatalkora bizonyos mozzanataira, és elővezeti az „alacsonyabb rendű emberekkel” kapcsolatos összeesküvés-elméleteit, meg a kényszerképzeteit. Az arabok, a zsidók, a feketék és a nők, mindegyikre van egy-egy szép elmélete, amely szerinte istennek tetsző, aki sokak szerint ugye ekkorra már tulajdonképpen halott. Sorjáznak a monológok a Hess által kitalált Öngyilkosság Világnapjáról, a magunknak gyártott istenszobrokról, arról, hogyan kell tisztelni anyát és apát, hogyan kell paráználkodni a csak szaporodásra való nőkkel, az evolúció másodlagos termékeivel. A csendekben, a sötétségben pedig hallani, ahogy bomlik az elme, ahogy képtelen kívül kerülni magán. Vannak veszélyforrásai a szövegnek, amikor átlendülhetne sajnálatba az egész, az Európának szóló jóslatokon a közönség meghökkentő módon nevet, de megmarad az egyensúly, nem próbálja elfogadtatni az író a holokausztot úgy, mintha az csak valami elmebeteg emberek agyszüleménye volna. Nem ment fel senkit az irracionalitás, az őrület.

Harsányi Attila fizikailag is kikészül közben, többször rajtakapni, ahogy egy-egy részlet vége előtt ütlegeli magát, valószínűleg öntudatlanul. Néha túlfeszül, de végig „állapotban” marad, a sötétben véletlenül lerúgott szék irdatlan zaja sem zökkenti ki. Inkább mi, nézők megyünk beljebb, hajolunk közelebb, hátha meglátunk, meghallunk valamit az elvakult elme kimondatlan gondolataiból, hátha megértjük mi a vesztes dühe, hogyan képzeli visszaszerezni Németország, Goethe országának, a Niebelungok földjének becsületét. De nem kapunk többet, mint kellene, semmi szánalom. A La Danza ritmusaira szíjjal a nyakában végre megszűnik, belerepül a tűzbe az ostoba, ám veszélyes szárnyas, és még abban sem reménykedünk, hogy többé nem dugja ki onnan a fejét. Mert tudjuk, hogy bár így becézik, nem az utolsó náci volt. A szvasztika, ami a boldog életet jelentette egy másik kultúrában, és Hess sajátos bibliája szerint is, már sosem lesz a régi. Isten és a tízparancsolat sem jelentheti többé ugyanazt.

(Szerző: sisso, kultura.hu, 2009. augusztus 2.)

Az utolsó náci


Nem egyszerű eldönteni, egy a halál bizonyosságának tudatában megnyugodott karthauzi szerzetes vagy maga Mefisztó lép-e föl a Gyulai Várszínház kamaratermének színpadára. Időnk sem nagyon van gondolkodni: a percekig tartó nyugtalanító csöndet a szűkített fekete zubbonyt viselő Harsányi Attila (a továbbiakban: Hess) ideges monológja töri meg. Ugyanakkor olyan magánbeszéd ez, amelynek nagyon is konkrét megszólítottja van: „betartottam mind a tíz parancsolatodat egytől egyig!” Az aradi színházból Gyulára látogatott, számos elismerést bezsebelt díjnyertes darab a náci vezérkar második embere: a láncait vesztett Hess monológja és monodrámája – az ember tragédiája. Számvetése a világról, melyben élt és alkotott, s különösen amelyben élni és alkotni kényszerül: „tiétek ez a világ, mely már rég nem az enyém.” Szorongás és sötét. Az időpont: 1987. augusztus tizenhatodika – egy nappal a kilencvenhárom éves Hess feltételezett öngyilkossága előtt. A halál árnyékában nekivetkőző náci vezér őszintesége borzasztó, és időnként rettenetesen kényelmetlen. A tér: egyfelől a nevezetes 7-es cella, ahová nürnbergi elítélése után került, s ahonnan soha többé nem szabadulhatott, a spandaui börtön szűk helyisége; másfelől a díszletek megteremtette fekete-fehér környezet, melynek szegényes keretein belül a kíméletlen sakkjátszma folyik, én és én között. Hess előadása groteszk módon a zsidó-keresztény kultúrából ismert tízparancsolat egyes tételei köré szerveződik, ezekhez kapcsolódva értelmezi életét és tetteit, ezekhez kapcsolódva igazolja vagy kárhoztatja múltját és jelenét, és ezekhez kapcsolódva tart tükröt önmagának. Nem egyszer megkérdőjelezett férfiasságának – az egyiptomi gyermekkorból fölidézett jelenet a kisfiúkat szodómiára kényszerítő kufárról egyszerre példázza a baráti kötődés erejét és a felnőtté válás pillanatának iszonyatát. Kétségbevonhatatlan németségének – a Göringék áldásos tevékenysége nyomán a ’30-as években kissé partvonalon túlra szorult helyettes mániákusan hiszi egykori küldetése tisztaságát és értelmét. Emberségének – az Öngyilkosok Világnapját meghirdető Hess hol gátlásos kisfiú, hol eszelős barbár, hol bölcs sztoikus. Túl sok arcát mutatja meg ahhoz, hogy egyértelműen pálcát lehessen törni fölötte.

A Tapasztó Ernő rendezésében színre vitt darab elejétől a végéig feszített, pillanatnyi kilengést sem engedő bő egy óra. A rendkívül művelt Hess körülbelül háromszor téveszt, szájában összegubancolódnak a szavak, amit az elmeháborodottság számlájára is írhatunk. S minthogy folyamatosan kitekint a német nyelvű kultúra legszebb eredményeire – Goethétől Heideggerig –, okunk van feltételezni, hogy figyelembe veszi a máskülönben osztrák Wittgensteintől származó, sokat idézett tételt, miszerint „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” Lehet-e beszélni a bűnökről, és lehet-e beszélni a rabságról. És a szabadságról, arról lehet? Lehet-e a hiányról
és a családról. Lehet-e beszélni a másságról, és lehet-e a különbözőségről. Lehet-e beszélni önmagunkról. És istenről, róla vajon lehet? Esetleg hozzá? Azt lehet? Hess a művészetfeletti művészetben, a zenében találja meg a fogódzót, hogy elmondja az elmondhatatlant. A Rudolf Hess tízparancsolata olyan, akár egy jól megkomponált dalmű, egy részletekből álló, de – a modern művészet szellemiségének megfelelően – nem összeálló Biblia-parafrázis. Békebeli időket idéző dalbetétek tagolják részekre a drámát, miközben Hess folyamatosan munkában van: vezényel, gesztikulál, gönceitől megszabadulva ágaskodik, amit pedig a hangjával művel, leírhatatlan. A meghalás pillanata, mintha egy ária vége volna. Átsikoltja magát. Szenvedélyesen játszik, vadul, eksztatikusan.

Gyöngéd barbár. Gyermek, aki elérzékenyül. Sokszínűségét a háttér sematizmusa is hangsúlyozza. Szigorú játék, pontos és kőkemény. A tekintetével ölni tud, gyakran számon kér, fenyít, de közben mindvégig kérlel, esedez. Bámulatosan nagy tereket jár be. Utazás a koponyája körül.

Az est egyik legizgalmasabb kérdése, kihez beszél a Führer birodalmi minisztere. Ez különösen akkor nehéz feladvány, ha igazából azt sem tudjuk, kicsoda is szól valójában. Eleinte úgy hihetjük, fogva tartóit célozza meg egy különös valóságshow szereplőjeként, hogy a poloskáknak ágál – Hesstől szerencsétlen
légi expedíciója, illetőleg angliai bebörtönzése idején sem volt idegen az üldözési mánia. Aztán lassan bizonyossá válik: velünk osztja meg a titkot. Később pedig egyre erősebb a gyanú, hogy istenen kéri számon az elmúlt évtizedek minden borzalmát. Mígnem világos lesz: a megszólított nem más, mint imádott Vezére, akihez világéletében betegesen ragaszkodott az elapátlanodott férfiember, s akit most már végérvényesen és mindörökre elveszített. Lehet-e egyszerre mindenkihez szólni. A szövegbe szőtt ironikuscinikus aktuálpolitikai utalások, a sokaktól lelkendezve fogadott tarka Európa kapcsán megfogalmazott hidegfejű kételyek, lázító felcsattanások kétségtelenül színesítik az előadást, de messze nincsenek azonos súlycsoportban azokkal a motívumokkal, amelyek hosszan elkísérik a lelkileg megsebzett gyanútlan színházlátogatót. Hess egy ízben eszelősen húst darál, minek nyomán saját kezét is megcsonkítja – az emlékidéző önkínzás allegóriája különösen akkor működik hatásosan, ha közben a jézusi szóról sem feledkezünk meg: „ha jobb kezed visz bűnbe, vágd le és dobd el. Inkább egy tagod vesszen oda, mintsem az egész tested pokolba kerüljön” (Mt 5, 30). Megjegyzendő, Hess a bal kezét roncsolja – de legalább száll egy pofon a kommunistáknak is. Másutt fergeteges Hitler-paródiát ad elő (kicsi vagyok, székre állok), felturbózva szónokol, csapkod, rángatózik, mintha epilepsziás volna, nyivákol és ordít – eleinte úgy tetszik, nevetni fogunk, annyira találó a karikatúra, de: nem tudunk nevetni. A csúcs azonban a pillanat, amelyben az „Úrhoz” fohászkodva, látszólag megkönnyebbülten, valójában nagyon is feszülten közli: „negyvenhét éve nem repültem”. Egy börtönben leélt félélet minden megalázó keserűsége, ínsége és fájdalma. Nehéz nem fészkelődni. Sokkoló ébredés negyed kilenc körül a Gyulai Várszínház kamaratermében. A tapsrend külön jelenet. Hess (a továbbiakban: Harsányi Attila) szégyenlősen botladozik vissza a színpadra. Zavarodott mimikája alapján nem egyszerű eldönteni, továbbra is játszik-e, vagy még nem tért magához. Ami, végső soron, egy és ugyanaz.

(Kiss László, gyulaihirlap.hu)

Rudolf Hess tízparancsolata


A nürnbergi perben a szövetségesek az öngyilkosságot elkövetett Hitlert vagy Goebbels-t már nem tudták felelősségre vonni, de 24 náci vezetőt (köztük Albert Speer-t, Rudolf Hess-t, Hermann Göringet, Willhelm Keitel-t) első körben bíróság elé állították. Közülük 12-t halálra ítéltek. Ennél viszont jóval többen voltak azok, akiknek háborús bűnökért felelniük kellett. Például a hírhedt SS-halálbrigádok, az úgynevezett Einsasgruppek tagjai.

A legrejtelmesebb ítéletet Rudolf Hess kapta, akit tényleges életfogytiglani fegyházbüntetésre ítéltek. Rudolf Hess, aki Hitler helyettese volt, akinek a náci diktátor lediktálta a Mein kampf-ot annak idején és aki 1941. május 10-én titokban Angliába repült-állítólag a békéről tárgyalni.

A Hessnél sokkal súlyosabb bűnöket elkövető Albert Speer vagy Visenmayer is kiszabadult 10 - 15 év fogság után. Tulajdonképpen 1966-ra minden háborús bűnös, akit nem végeztek ki, már szabad volt. Kivéve Rudolf Hess-t. Ő végül 1987-ben 93 éves korában hal meg a spandaui várbörtönben, ahol egyedüli rabként tartották fogva, angol, amerikai, és szovjet őrség vigyázott rá. Rudolf Hess halálának pontos körülményeit még ma is homály fedi. A szovjetek és az amerikaiak állítólag betegségére való tekintettel kiengedték volna, de az angolok ezt ellenezték és az ő felügyeleti idejükben halt meg. Titokzatos körülmények között.

És itt kezdődik az igazi „legenda”, véget nem érő kérdés sorozat, amire egyik nagyhatalom sem volt hajlandó választ adni. Ha Hess-t, akit csak az utolsó vádpontban (a háború előkészítésében való részvétel) találtak bűnösnek 40 évig bezárva tartják, akkor a sokkal nagyobb bűnöket kitervelő és abban aktívan részt vevő más náci vezetőket (Speer, Visenmayer stb.) miért nem? Miért nem látogathatta meg soha, senki Hess-t? Miért nem készíthettek vele interjút 40 év alatt? Mit tudott, amely miatt hermetikusan elzárva tartották a nyilvánosságtól?

A Pinceszínház idei évadjának utolsó bemutatójaként, az Aradi Színház- Szegedi Hetek Csoportjának vendégjátékában vitték színpadra Alina Nelega „Rudolf Hess tízparancsolata” című darabját. A Tapasztó Ernő által rendezett irtózatos erejű, megrázó, felkavaró és természetesen felháborító monodrámában Rudolf Hess-t Harsányi Attila alakítja. Maga a mű abszolút történelmietlen, mivel még utalások sincsenek benne a Hess-ügy ellentmondásaira. A szerző tényként kezeli, hogy a náci alvezér öngyilkos lett, holott ez korántsem egyértelmű. Sok történész ugyanis mindmáig arra gyanakszik, hogy –mivel túl sokat tudott az angolok nácikkal kapcsolatos politikájáról és gesztusairól- a brit titkosszolgálat kommandósai végezték ki, méghozzá Churchill parancsára. Beszédes tény, hogy az angolok 2017-ig titkosították a Hess-ügy dokumentumait. Addigra már senki sem fog élni, aki megerősíthetné vagy megcáfolhatná őket. Mindenesetre tény, hogy a korabeli angol arisztokráciában és a még a királyi udvarban is szép számmal voltak antiszemiták, náci-barátok. Persze a háborút követően után, a győztes hálás szerepében tetszelgő és jó hírükre mindig is kényesen vigyázó angolok mindezt tagadták és még a náci kapcsolat nyomait is igyekeztek eltüntetni. Hess ugyanis -egyes mérvadó és logikus feltételezések szerint- a náci Németország nevében szövetséget ajánlott az angoloknak. A britek válaszát és eleinte pozitív hozzáállását mindmáig gyanús, mesterségesen keltett homály fedi.

A „Rudolf Hess tízparancsolata” című darab a megbomlott elméjű, életének saját kezével véget vető diktátor elmélete mellett teszi le a garast. Ebből a tézisből kiindulva –konkrét adatok és tények híján, művészi és történészi fikciókra alapozva- próbálja meg feleleveníteni Rudolf Hess utolsó napjait. Harsányi Attila a darab egyetlen szereplője, aki teljesen betölti és uralja a szinte üres színpadot. Szövege nehéz, darabos-hol magában motyog, hol ordítozik, egy évtizedek óta börtönben raboskodó ember beszéd- és gondolatfoszlányait próbálja rekonstruálni. Harsányi olyan erővel éli bele magát Hess szerepébe, hogy az néha már emlékezete rovására megy, meg-megakad a szövegben. A helység berendezetlenségéből (egy szék, lavór, asztal) rögtön látszik, hogy egy celláról van szó. Hess monológjai során a Tízparancsolatot veszi végig, parancsról-parancsra.                A náci vezető már nagyon korán elvesztette hitét, Istenben és az egész egyházban. Ezen az úton haladva talált rá Hitlerre, mint pót-istenre, akiben később szintén csalódott, sőt korábbi pártfogója a 1940-es évek elején örültnek nyilvánítatta. De nem ölette meg, és ez ritka, meglepő, megmagyarázhatatlan fordulat volt a politikai ellenfeleivel addig kegyetlenül leszámoló diktátortól.

Hess egyedi kommentárokat fűz az egyes parancsolatokhoz, halála előtt el- és le akar számolni Istennel. A fények, a színpadra gyakran ráboruló sötétség zavarba ejtő, tízszer sötétül el minden. Majd többé már nem gyulladnak fel a lámpák. Hess zavaros, hol önmagát mentegető, hol legmélyebb titkairól (homoszexuális hajlamai) valló rezdülései, gondolatrohamai megszűnnek létezni. A falak közé zárt, Gyűlölet útjára tért emberből fokozatosan állat lesz. Elveszti önmaga felett a kontrollt, miközben agyának egy része tisztán látja és szűri a körülötte felépülő új, „demokratikus” Németországot. Undorral fordul a zsidók, a bevándorló arabok, Amerika és saját hazája ellen. Nem tud mit kezdeni az új világgal-miközben saját, náci rendszerüket sírja vissza, az is kiderül: milyen mértékben nézte le saját elv- és párttársait. Marad a kötél, az egyetlen biztos pont.

Félelmetesen realista darab. Történelmietlen, elnagyolt, de tanulságos és elviselhetetlenül igaz.    Nem konkrétan Hess-ről és még nem is a nácikról szól. Csak első látásra. A színpadon örjöngő, habzó szájú és végül tehetetlen, apadhatatlan gyűlöletét önmagán levezető emberi lény, az örök diktátor szimbóluma. A XX. század eltévelyedett emberévé, aki elhagyta, majd szembeköpte Istent, de nem talált helyette mást, csak ördögöket.   

Harsányi Attila teljesen átadja magát a szerepnek. Kínlódik, gyötrődik és végül Hess-el együtt megsemmisül. Aztán sötét lesz és senki sem tapsol… Nem azért, mintha a közönségnek nem tetszett volna a darab. Túl erős, intenzív alakítást láthattunk. Idő kell, míg feldolgozzuk, megérteni pedig sosem fogjuk, merjük. A főszereplő az előadás végeztével nem tud kibujni Hess-bőréből, reszketve, verejtékezve tántorog ki a színpadra. Közönsége pedig gyorsan, szinte kötelességszerűen tapsol. Aztán menekül ki a kicsiny, Pince-helységből. Jobb kimenni, elmenni, vagy inkább elmenekülni… Jobb, mint szembenézni a ténnyel: gyilkosok földjén élünk. A magunk mögött hagyott század pedig nem ’90-el és a Coca-Colával kezdődött.

Náci, nyilas és kommunista gyilkosok, szülők, ismerősök és ismeretlenek hagyták ránk ezt az országot. Olyan emberek, akik semmivel sem voltak jobbak, vagy rosszabbak Rudolf Hess-nél.

Sokan fellélegeztek a Nürnbergi per után, pedig a náciknak csak egy kis részét ítélték el-szellemük pedig tovább élt. Magyarországon is.

A Duna-parttól az Andrássy út 60-ig, mindenhol ott lappang a halál. Vörös és barna mocsokban gázolunk mind a mai napig. A halál, az elmúlás népe vagyunk, mi magyarok és az egész emberiség. Aki rejtőzködik és tagadja mindezt… önmagát csapja be.

Megoldás? Talán nincsen. Vagycsak túl közel van. Mint Isten, akit elhagytunk és most mindanyiunkat visszavár.

(Szilágyi Iván Péter, liberalcafe.hu)