Tóték kritikák


Tóték Aradon

aradihirek.ro - Irházi János


„… az Aradi Kamaraszínház vállalkozása, hogy a Tótékat kartondoboz-mentes rendezésben, tucatnyi sziporkázó rendezői-színészi ötlettel itt most kiviszi a közönség elé, tényleg biztos sikernek látszik, még akkor is, ha Örkény soktucatnyi buktatót rejtett a szövegbe. És csak suttogva jegyzem meg, várhatóan a Tóték lesz az Aradi Kamaraszínház eddig legnagyobb dobbantása.

A főpróbán (...) kiderült, hogy Balog József rendező százméteres gátfutókat megszégyenítő lazasággal ugrotta át az akadályokat. Hál’istennek nincs a színpadon két tonna karton, a dobozgyártást kiválóan legallyazta, nem árulom el, miként, tessék majd megnézni. Harsányi Attila az Őrnagy szerepében egyenruha nélkül is csuklóból süti a családra autoritását, Tót (Geltz Péter) kellően alázatos és amikor kell, határozott, Mariska (Bacskó Tünde) valamint Ágika (Éder Enikő) pedig profi módon hozza a szerepét, ezt fölösleges szétcincálni. Az Őrnagy egyenruhamentes megjelenését ellensúlyozandó a rendező Gyuri postás (Lung László Zsolt) karakterét is teljesen egyedi módon illesztette a darabba, ezt sem akarom most a bemutató előtt kivesézni, a lényeg, hogy a szerepmegoldás rátesz még két csillagot a darabra.”


Tóték: Még mindig bent van a budiban a papa?

Petró János - szegedma.hu

“Már az is elég, hogy a világ egy része állandóan az ember háta mögött van. Minek ezt a bajt még azzal is súlyosbítani, hogy valaki folyton odanéz?”

Az Aradi Kamaraszínház Szegeden a Régi Zsinagógában mutatta be Örkény István Tóték című darabját. Van abban valami felemelő, hogy létezik olyan magyar darab, melynek mondatait szinte szóról szóra ismerjük. Mégis vannak rendezők, akik újra és újra megrendezik, színészek, akik eljátsszák, és persze vannak nézők, akik beülnek. Én kihagynám azokat a frusztrációkat, melyeket a nagyszerű film és annak feledhetetlen szereplői okoztak nézőtársaimnak, miszerint szinte képtelenek más előadás befogadására. Ez legyen az ő gondjuk, már csak azért is, mert a film alapja a könyv és nem a színdarab. Jómagam akárhány Tótékra hajlandó vagyok beülni anélkül, hogy előre véleményt alkotnék. Ez nagyon szerencsés képesség, jól jártam vele hétfő este is. Mert némi ismerkedés után könnyű szívvel ültem végig a darabot és engedtem, hogy a színészek meséljenek, elgondolkoztassanak, de leginkább szórakoztassanak. Megtették tisztességesen.

Kezdjük a nehezebbel, a nőkkel. Legalább fél óra kellett, mire meg tudtam szokni Éder Enikőt Ágika szerepében. Éder Enikő túl érett nő és színésznő Ágikához, a szenvedés, hogy feloldja ezt az ellentmondást végig ránehezedett játékára. Bacsó Tünde küldetése már könnyebb feladat lehetett volna, de ketten együtt, mint anya és lánya, túl nagy falat volt. El nem hittem, de elfogadtam, elsősorban azért, mert lassan ők is elérték az üzemi hőfokot

A postás, Lung László Zsolt bohóccá maszkírozását feleslegesnek éreztem, a szerep ilyen értelmű eljátszását is rábízhatta volna a rendező a színész képességeire, de később, amikor már ő volt a narrátor, a kórus és minden egyéb meg nem jelenített szereplő, vele is megbarátkoztam.
Tót és az őrnagy viszont főnyeremény. Két ennyire ellentétes karakter, két ennyire erős színész egymás mellett úgy repítette az előadást, mint őszi szél a faleveleket. Látszólag káosz, valójában a tökéletesség. Harsányi Attila olyan zseniálisan nyomta az őrnagy hülyeségeit, hogy nálam benne van az első háromban, amit idáig láttam. Már leírtam, de megismétlem, nem tudom megszámolni, hány bőrbe tud bújni ez az istenáldotta színész. Akárhogyan is képzelte el Örkény az őrnagyot, azt Harsányi játékát látva bizonyára átértékelné. Geltz Péternél “kisebb” kisembert sem láttam még. Mindezt visszafogottan, szinte észrevétlenül teszi, ám végig súlyosan jelen van, nem a játékával, nem a hangjával, egyszerűen a megjelenésével. Persze hogy jelen, hisz a végén mégiscsak ő nyer.
Balog József és segítői szép munkát végeztek, jól érezték, hogy nem kell már semmi rizsa, hisz a közönség jól tudja miről van szó. Nem kell vágógép a maga fizikai valóságában, nem kell konyha, nem kell ágy, sőt még a budi sem kell. Játszani kell, ennyi. A Kvartett mellett számomra ez a legjobb Balog rendezés, csak remélni tudom, hogy láthatjuk még Szegeden.

” Az a baj, hogy ha gondolkozni kezdek, mindjárt az az érzésem, hogy valami nekem akar jönni…” Bizony ez így van. A színdarab után újra kell olvasni a könyvet is. És újra és újra. Ám ha valaki hallgat rám, vigyázzon, mert abban már az ötödik oldalon megérkezik a halálhírt hózó tábori sürgöny.

Drótostótágas

revizoronline.com -  Lénárt Ádám

Örkény István: Tóték / Aradi Kamaraszínház, MASZK Egyesület, Szeged
2012.10.25.

A Tóték már a színpadra állítás mikéntjével is a hazai közgondolkodást tükrözi. Vádol, de saját számonkérhetőségét mintha eleve elutasítaná: végtére is annyira úgysem lehet összecsapott a díszlet, ízléstelen a jelmezterv vagy erőltetett a szerepformálás, hogy elüssön az előadás groteszk hangvételétől.

Ez az ellentmondás már csak azért is bosszantó, mert az Aradi Kamaraszínház bemutatója határozott alkotói szándékot és izgalmas koncepciót feltételez, de hiába, ha a rendezés az abszurd jegyében meg-megfeledkezik a mértéktartásról, és rendre beéri félmegoldásokkal. Albert Alpár díszlete például egy lomtár, amit aligha tesznek eredetibbé a színpad felett húzódó drótkötélpályára függesztett jelképek: míg a lepke magától értetődő illusztráció csupán, addig a gólya túlságosan távoli asszociációkat ébreszt. Hasonló ötlettelenségről árulkodik a színpad hátterét meghatározó emelvény is, ahol a Postás egy drótszamáron szobabiciklizik, egyszóval a díszlet még véletlenül sem akar többet a kartondoboz-rengeteg elkerülésénél. Ezt a célt viszont nemcsak, hogy elegánsan teljesíti a játéktér közepére helyezett faláda, de bútorként, margóvágóként vagy éppen árnyékszékként is funkcionál, miközben az előadás fő csapásirányát is kijelöli.

Ebben az előadásban ugyanis, Örkény eredeti elképzelésével szemben, az Őrnagy nem az ilyenkor szokásos módon, nagy csinnadrattával érkezik, hanem törékeny szállítmányként, az ominózus ládába rejtve. Az Őrnagy frappáns belépője több szempontból is jó ötletnek bizonyult. Egyrészt a tömörítés úgy teszi feszesebbé az előadást, hogy amennyire csak lehet, hű marad a dráma szövegéhez: ha az Őrnagy a harcoktól távol eső, csendes, békés helyre vágyik, miközben a frontszolgálat kötelessége alól egyáltalán nem könnyű kibújni, akkor cseppet sem elrugaszkodott elképzelés, hogy a láda nyugtató-pihentető sötétjébe zárva csempésszék haza. Másrészt, s ez talán még fontosabb, a láda és a dobozok egybemosásával a rendező, Balog József azt az értelmezési lehetőséget is felkínálja, hogy az Őrnagy valójában nem is létezik, csupán Tóték fantáziájának szüleménye. Tótéknak erre minden okuk meglenne, hiszen a kartondobozok készítésével nyilvánvalóan saját életük céltalanságát igyekeznek kompenzálni, s ha már légvárakat építenek, miért ne léphetne ki ezek egyikéből egy hús-vér katona, akire mindent át lehet hárítani, aki minden baj okozója.

Az Őrnagy hóbortjait, abszurditását még csak-csak magyarázhatná fiktív mivolta, de Harsányi Attila játékára még ez sem szolgálhat mentségül, aki jóllehet nagy energiákat mozgósít, de erőtlen Őrnagya képtelen arra, hogy tekintélyt parancsoljon, így viszont a kedélyes, szórakozott katonatiszt figurája sem lehet meggyőző. Tóték persze lesik minden kívánságát, hiszen a vendéglátásért cserébe azt remélik, hogy az Őrnagy segítségével fiuk, Gyula túlélheti a háborút. Tóték furcsa szokásaikkal együtt is jóval visszafogottabbak, mint az Őrnagy, s ehhez mérten Bacskó Tünde és Geltz Péter egyaránt kevés eszközzel, de annál hitelesebben alakítja Tótné Mariskát és Tót Lajost: az előbbit az anyai ösztönök lelkesítik, az utóbbit viszont mély letargiába sodorja a tehetetlenség. Tót végső elkeseredésében négy egyforma darabba vágja a vendégüket, de mivel az Őrnagyot a kétségbeesés hívta életre, így megkönnyebbülésről szó sincs, sőt függetlenül attól, hogy elér-e hozzájuk fiuk halálhíre vagy sem, Tótéknak előbb-utóbb szembe kell nézniük Gyula elvesztésével.

Hogy ez egyelőre még várat magára, abban a rendező ugyan egyetért Örkénnyel, de ennek okát már nem a külső körülményekben látja. Jelentős különbség ez, hiszen amíg Örkény művében a Postás a hatalom félkegyelmű képviselője, aki önkényesen dönt a levelek továbbításáról, tartalmuk helyreigazításáról, aki a szokatlan eljárás igazolására ideológiát teremt, s ha úgy tartja kedve, összetépi a Tót Gyula zászlós hősi haláláról értesítő sürgönyt, addig az előadásban már nem a kézbesítő, hanem a narrátor szerepében tetszeleg, így a szóban forgó levél már eljut a címzettekhez, legalábbis Tót Ágikához. Narrátorra egyébként azért van szükség, mert a mellékszereplők zöme a Postás alakjában koncentrálódik, ezért Lung László Zsolt érthető – de aligha méltányolható – módon felemás sportszárat, rövidnadrágot, szőrmepulóvert és parókát visel a színpadon, s mindez még csak hagyján ahhoz képest, hogy az előadás hangeffektusaiért is az ő szájberendezése a felelős.

Czene Zoltán szövegváltozata nem csak sűrűbbé teszi a darabot, hiszen a Postás szerepének kifordítása már az örkényi dramaturgiát is a feje tetejére állítja, ennek köszönhetően pedig az előadás végéhez közeledve Ágika lép elő főszereplővé. Kétségkívül Éder Enikő alakítása marad igazán emlékezetes, mert nagyszerűen egyesíti a szertelen tinédzser, a csalódott szerelmes és az infantilis vénlány vonásait, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Ágika szerepe kifejezetten előnyére változott. Az Őrnagy kezdettől fogva sokat sejtetően udvarol Tóték lányának, itt már nem is Gizi Gézáné szögelheti ki az ágya fölé a katonatiszt fényképét, hanem Ágika, akinek végül testvére halálhíre nyitja fel a szemét. Egy árva szót sem szól, csak magára veszi a terhet: hirtelen felnőtté vált. 

Kellemes hely, jegyzi meg az Őrnagy, csak egy kicsit primitív, válaszolja Tót, de hiába, a színház, az színház. Ez utóbbit persze már az előadás teszi hozzá, s Éder Enikő tekintetét látva ezzel nehéz is lenne vitába szállni.

Dobozba zárva

kronika.ro - Balogh Levente

Bár a mezőny igencsak erősnek tűnik, és messze még a vége, a Nagyváradon zajló Interetnikai Színházi Fesztivál egyik legsikerültebb előadása az Aradi Kamaraszínház és a szegedi MASZK Egyesület együttműködése nyomán létrejött produkció, a Tóték. Örkény István klasszikus művét sokszor és sokan vitték színre, film is készült belőle.

Az aradiak előadása attól válik különlegessé, hogy nem csupán felmondja a jól ismert, tragikomikusságában is mély és megrázó történetet, hanem olyan újszerű színpadi megoldásokkal teszi egyedivé az előadást, amelyek még jobban kihangsúlyozzák az alaphelyzet abszurditását.
Örkény világához kitűnően illenek a darabban alkalmazott, abszurdba hajló megoldások, akárcsak a minimalista díszlet, amely megfelelő keretet teremt a kitűnő színészi játék számára.

Az előadás központi motívuma a doboz – de nem abban a formában, amelyben azt a történet ismerői gondolnák. Köztudott, hogy a frontról egyik beosztottja szüleihez – akik nem tudják, hogy a fiú hősi halált halt – pihenőszabadságra érkező, elmebeteg, mindenkit alárendeltjének tekintő őrnagy azzal próbálja meg elkerülni, hogy házigazdái élete unalomba fulladjon, hogy papírdobozok készítésére kényszeríti őket. Nos, ez a motívum az aradiak előadásában is megvan, azonban egyetlen papírdoboz sem készül el.

Ehelyett a teret egyetlen nagyméretű láda uralja, amely több funkcióval bír – oldalait le- és felhajtva imitálják a szereplők a dobozkészítést, de egyben központi eleme a darabnak, amely gyakran szolgál a cselekmény konkrét helyszínéül, mintegy szimbolizálva az őrnagy – és néha a többi szereplő – korlátoltságát, illetve a diktatórikus helyzetbe került kisember cselekvési lehetőségeinek korlátait.
Az előadás dramaturgiai letisztultságához az is hozzájárul, hogy a mellékszerepeket egyetlen színész játssza, aki mesélőként is közreműködik – az, hogy néha égi hangként kezdeményez párbeszédet a szereplőkkel, még inkább kiemeli a karakterek alávetettségét.

A színészi játék kimondottan pazar – Harsányi Attila az őrnagy szerepében ugyanolyan frenetikus, mint a társulat másik sikerdarabja, a Rudolf Hess tízparancsolata címszerepében. Egyenruha nélkül, atlétában és rövidnadrágban is hátborzongatóan érzékletesen jeleníti meg a cezaromániás katonatisztet. Nehéz kivetnivalót találni a Tót házaspárt alakító Geltz Péter és Bacskó Tünde játékában is, akárcsak az őrnagy hatalmi tébolyától megbabonázott Ágikát játszó Éder Enikőében.

Az előadás ugyanakkor nem tökéletes. A néhányszor nem teljesen világos okokból felhangzó román mondatok mellett az addig zavartalanul gördülő előadás épp a végén bicsaklik meg. A zárás előtt ugyanis – amikor az őrnagy immár zubbonyba öltözve visszatér – felcsendül Latinovits Zoltán előadásában Ady Endre Szeretném ha szeretnének című költeménye.
 
Márpedig ennek szükségessége kétséges – köztudott, hogy a Tóték Isten hozta, őrnagy úr! címmel Fábri Zoltán rendezte filmváltozatában ő személyesítette meg zseniális módon az őrnagyot, de az előadást nem Tribute to Latinovits alcímmel hirdették meg, és ez fölösleges is. Harsányi Attila kitűnő, erős játéka ugyanúgy emlékezetessé teszi az előadást, mint Latinovitsé a filmet, így fölösleges a „nagy előd” megidézésével megtámogatni. Ha azonban ettől eltekintünk, a Balog József rendezte Tóték kimondottan jó előadás, és jól kiválasztott eszközökkel jeleníti meg a diktatúrák által elnyomott mindenkori kisember élethelyzetét.

Jár a baba, jár

7ora7.hu - Turbuly Lilla

Mintha egy biciklironcstelepen lennénk, annyi rozoga vázat és kereket látunk magunk körül, ahogy besétálunk a színházterembe. Kifeszített kötelek, huzalok mindenfelé, rajtuk néhány fenyőfa, könyv, falevelek, egy cumisüveg – látszólag egymással semmiféle kapcsolatban nem lévő tárgyak. A biciklik egyike – kihez máshoz – a postáshoz tartozik, a hírhozóhoz és a hírek öntörvényű szelektálójához, aki a narrátor szerepét is eljátssza, kívülállóként, a többiek feje fölött, egy emelvényen töltve az előadás nagyobbik részét. Néha el is feledkezünk róla, mert sokáig semmi szerepe, csak hallgat fent, a sötétben, aztán leszól valakihez, vagy beavatkozik a dolgok menetébe (itt például úgy is, hogy odaadja Ágikának a testvére haláláról hírt hozó levelet). Bohócnak öltöztették, de az a fajta bolond, aki okosabb a többieknél. Valahogy Lung László Zsolt is a karakterhez hasonlatos egyenetlenséggel van jelen a szerepben, hol erősen és határozottan, hol – főleg az előadás elején – egy kicsit bizonytalanul.

Hogy miért a sok bicikli és kerék, az nem derül ki pontosan, talán gyerekjátékok. Ahogy a cumisüveg és a tologatható, járókaszerű valami is arra utal, hogy Tóték portája ebben az előadásban játszótérré válik, az Őrnagy játszóterévé. Akinek Tótné még a Jár a baba, jár-t is elénekli, és aki úgy veti magát a dobozhajtogatásba, mint Pistike az új legós játékába. És ha már játszótér, az ide-oda felaggatott tárgyak utalhatnak akár az óvodai jelekre is.
Azzal, hogy Balog József rendezése infantilizálja az Őrnagyot, inkább szánni valóvá, mint gyűlöletessé vagy félelmetessé válik. Ez az Őrnagy nem rendíthetetlen, elvakult katona, hanem egy rémült gyerek, aki nem mer a háta mögé nézni, mert ki tudja, mit talál ott, és aki annyira fél az éjszakától, hogy inkább végigdobozolja, csak ne kelljen a sötétben egyedül rettegnie. Harsányi Attila Őrnagya túlfeszített idegrendszerével, mániákusságával, cselekvési kényszerével sokban hasonlít a Lovak az ablakban című darabban általa megformált karakterekhez – nem csoda, a Matei Vişniec darab világa is rokon Örkényével.

A Tót család tagjai hárman háromféleképpen viszonyulnak a vendéghez. Bacskó Tünde Tótnéja anyaként: egyrészt, mert minden cselekedetét és szavát a fronton lévő fiáért való aggodalom irányítja; másrészt, mert az Őrnagy mellett is pótanyáskodik. Folyamatos készenlétben van, ahogy ezt a karjáról az egész előadás alatt le nem kerülő retikül is jelzi. Éder Enikő Ágikája nem az a kamaszlány, akit megszoktunk, bár a kamaszos rajongás vagy inkább vallásos áhítat az Őrnagy iránt megvan benne. Mégis, inkább Tótné testvérének tűnik, és nem csak azért, mert a két színésznő életkorban nem áll messze egymástól, hanem például azért is, mert hasonlóan viszonyulnak Tóthoz – megint csak úgy, mint a felnőttek az engedetlen, értetlen gyerekhez, aki sosem azt csinálja, amit kellene. De Ágikát felnőtté teszi a hír is, amit a postás neki visz meg, rá hárítva ezzel a felelősséget, hogy mit kezd vele. Geltz Péter pedig, Tót szerepében, jobb meggyőződése ellenére teszi, amit mondanak neki. A túlmozgásos nők mellett lassú, hangosságuk mellett halk, túl földhözragadt és túl normális ezekhez az abszurd helyzetekhez.

A dobozolást itt egyetlen faládával érzékeltetik, mozgatható oldalfalait hajtogatják ide-oda, egy mondóka ritmusára. A szereplők hol belül vannak a ládán, hol futkosnak körülötte, belakják, ahogy az Őrnagy is belakta, hiszen ugyanebben a faládában érkezett a faluba, amelynek az oldalán a csomagokról ismert felirat olvasható: Fragile – Törékeny. Tényleg az, ahogy Tóték családja, az Őrnagy idegrendszere is. Aki, ahogy mindenki más, csak azt szeretné, ha szeretnék. Legalábbis erre utal, hogy az utolsó jelenet előtt bejátsszák Latinovits Zoltán előadásában a Szeretném, ha szeretnének című Ady-verset. Nem szeretik, feldarabolják. A gesztus sok mindenre utalhat: a híres filmváltozatra, ha már Nagyváradon vagyunk, az itteni Ady-kultuszra, de az is lehet, hogy az Őrnagy-gyerek egyszerű lelki mozgatórugóira.

Ahogy az talán eddig is kitűnt, Balog József rendezése tele van ötletekkel, új aspektusokkal, igaz, ezek közül néhány nem épül be maradéktalanul az előadás szövetébe. Ez a Tóték nem annyira abszurd, mint ahogy megszoktuk, közelebb áll a mindennapi őrületekhez, de ettől nem kevésbé ijesztő, hiszen arra figyelmeztet, hogy a még tolerálható és a tolerálhatatlan között néha nem is olyan könnyű észrevenni a határokat.