Tündéri kritikák



Szembejön

23. THEALTER, Szeged / Finálé

revizoronline.hu - Jászay Tamás

Mármint a színház jön szembe, akkor is, ha nem figyelünk, de ez a kilencnaposra nyújtott hét éppen arról szólt, hogy nézni, látni, figyelni lehet, szabad, sőt kell.

...

De most már tényleg vissza a záró naphoz és a főprogramokhoz, vagyis a Régi Zsinagóga két utolsó előadásához. Az Aradi Kamaraszínház, a Békéscsabai Jókai Színház és a szegedi MASZK Egyesület koprodukciójában megvalósult Tündérit az teszi rokonszenvessé, hogy ellenáll a kísértésnek, amikor nem akar több lenni annál, ami, vagyis egy kellemes, szigorúan korhatáros(nak kiplakátolt) színházi este. A kortárs román drámaírónő, Theo Herghelegiu darabjához alcímként illesztett műfaji definíció pontos: tényleg minimál-szürreál musicalt látunk, annak minden kötelezően megjelenített vagy elképzelt kellékével együtt.

Tapasztó Ernő rendező finoman ironizál azon, hogy az alapszituáció nyíltan becketti ihletésű: két, másként gyermeteg férfi bezárva valahol, valamikor. Maguk sem tudják, miért és hogyan keveredtek ebbe a nekünk vicces, nekik tragikus helyzetbe. Amikor a meneküléssel kapcsolatos mókás és trágár szócsörtéik végére érnek, észreveszik a térben fekvő igéző szépségű lányt, akit némi vívódás után tündérnek nyilvánítanak. A nem hétköznapi lényt nem átlagos módszerekkel keltik életre, ebben pedig fehérarcú zenebohócok is segítik őket. A vég kicsit bombasztikus, kicsit hatásvadász, de az egész azért nagyon szórakoztató.


Oratórium egy kihatoláshoz


7ora7.hu - Zsedényi Balázs

Az biztos, hogy az Aradi Kamaraszínház tartja magát az ígéretéhez, ami már önmagában is izgalmasnak tűnő vállalkozás: minimál-szürreál musical lesz ma este terítéken. Minimál, mert alig van díszlet meg kellék és mindössze kettő plusz egy szereplő játszik, szürreál, mert a hangulat Beckett-tel és Ionescóval rokon, és musical, mert három zenész segítségével néhány dal is életre kel. Kétségtelenül izgalmas előadás született ebből az ígéretből, még ha nem is teljesen kiforrott még, hogy mi is ez az egész.

A történet szerint két férfi különös módon bennreked egy épületben, ahol elvileg nem lehetne rekedni, és megjelenik egy lány valahonnan, aki halott, de él, meleg a teste, de nincs eszméleténél és nincs vele minden rendben alul – Zsíros Linda alapvetően mozgással van jelen a produkcióban, végig tartva a tündér titkát. Az egyik férfi meg van róla győződve, hogy a különös módon odatermett lány egy tündér – erre csalhatatlan jel az elsődleges nemi jelleg körüli bonyodalom –, ő a gyerek, az örök álmodozó, az érzelmi lény, a másik férfi pedig fáradhatatlanul keresi a racionális válaszokat, ő a megrögzött materialista, a vagány(nak látszó), a laza(’skodó) – kicsit olyanok, mint Mrożek Mulatságában B legény és N legény, ők is csak pózokból vannak, felvett figurákból, a személyiségre ráégett viselkedésminták határozzák meg őket. Harsányi Attila a gyerekességében megingathatatlan karaktert egyre tisztuló hittel bonyolítja bele a tündérsztoriba, Tege Antal pedig gondosan koreografált túlmozgásossággal emeli ki figurája bizonytalanságát. Izgalmas is lehetne ennek a két tökéletesen eltérő alaknak a találkozása, a kettejük viszonyába kódolt ellentét sistergése, amit az egymásra utaltság egyenesít barátsággá, de míg külön-külön jól működnek a karakterek, nem találkoznak egymással igazán téttel bíróan a színpadon, és ez alapvetően határozza meg az előadás erejét, ugyanis valódi sztori és drámai konfliktus híján nem nagyon van, ami ezt pótolná.

Ami részben pótolja, az például a szcenika: Tapasztó Ernő rendező kereszt alakú, pallókból épült díszlete bár beszorítja a játékot egy viszonylag kicsi térbe, ami a minimálhoz passzol, de nem könnyű rajta a koreográfiát eljárni, mégis egyenesen vezeti a látványt az utolsó, teatralitását tekintve igen hatásos záróképhez, amelyben a be- és kihatolásra kerül sor, és ezen keresztül e szexuális frusztrációra felfűzött előadáson robbanásszerű orgazmusként ékeskedik koronadíszként a tündér szublimációja – bár ezt az értelmezést az olyan egyházi adalékanyagok, mint a hatásvadász orgonakíséret és a kereszt, némileg megnehezítik. Vagy pótolhatják a játékot a rendre e be- és kihatolásról változatos nyelven felcsendülő zenei betétek, amelyek között akad magyar, román, francia, német és angol dal is, és sokkal erőteljesebben képviselik azt a bátorságot, radikalizmust és zabolátlanságot, amit ez a szürreális anyag feltételez, mint a prózai részek, amelyek tartalmilag viszonylag gyorsan belefáradnak abba, hogy a tündér egyszerűen nem szolgáltat annyi drámai alapanyagot, amivel a rendelkezésre álló jelenetek kitölthetőek lennének. Ezek a dalok sokszínűek, Tege Antal német dala akár egy Rammstein-nóta is lehetne, de akad musicalklisékre épülő tercett, Éder Enikő pedig, aki ezúttal elsősorban zenészként van jelen a produkcióban, olyan varázslatosan énekel el egy francia sanzont, hogy arra komplett dalestet is építeni lehetne.

Minden ott táncol az abszurd és a reál határán, és ezen a mezsgyén magabiztosan egyensúlyoz a produkció. Hogy pontosan hova vezet ez az egyensúlyozás, az még nem teljesen tiszta: a szexuális frusztráció posztmodern oratóriumaként ugyanúgy működik, mint valamilyen klerikális apokalipszis abszurd varietéműsoraként, de ez a könnyűség a szürreállal: el lehet siklani afelett, hogy nem találja meg minden feltétlenül a helyét, elég, ha az egész hatásos. Márpedig itt az egész hatásos – pláne a ráadáskoncerttel, mert tényleg jók a dalok, főleg a főtéma –, még ha a részletek önmagukban sokszor nem is erősek. Lehet, hogy ha lett volna az előadáshoz egy karakteres darab, könnyebben és kiegyensúlyozottabban ment volna az agyeldobás is.

Tündéri szürreál

aradihirek.ro - Irházi János

„B*meg, ennek a nőnek tényleg nincs pinája!” – mondja az egyik Férfi, s mondatával meglódítja az addig sem éppen toporgó helyzetet. Amelyet nevezhetünk konfliktusnak, helyzet-bogozási kísérletnek, netalán helyzet-bonyolító próbálkozásoknak.

Mert az Aradi Kamaraszínház ma esti főpróbáján bemutatott Tündéri című darab minden, csak nem tündéri. Már maga az alaphelyzet is zárt, sötét megbefalazott: két férfi és egy nő egy zárt helyen keres utat kifele. De az ajtó zárva. Nem is próbálják feltörni, inkább saját, kilátástalan sorsukat próbálják kituszkolni a kulcslyukon.

De kulcslyuk sincs. Csak két Férfi, meg egy Tündér. Egy Tündér, akit egyikük talán már megpillantott álmában. És megkísérli életre kelteni. Hogy miért? Talán hogy a Tündér beléje is életet leheljen.
Nem magyarázom tovább, mert csak az érti meg a darabot az első mondattól az utolsó hangjegyig, akik megnézi. Theo Herghelegiu, kortárs román drámaíró, színész, rendező Tündéri drámája az Aradi Kamaraszínház egyik legkiemelkedőbb darabjának ígérkezik, s holnap, szombaton Szegeden kiderül, milyen hosszú sikersorozatra ítéltetik. Mert a Tündérinek csak az alaphelyzete – férfi(ak), nő, élet, halál, a sors farka körüli forgolódás – tűnik elsőre banálisnak, elcsépeltnek. Herghelegiu egy „elcsépelt” alaphelyzetből írt remek drámát az aradiaknak, a Kamaraszínház pedig miliméterre felnőtt a dráma mondanivalójához. A két Férfit játszó Harsányi Attila és Tege Antal, valamint a Tündér, Zsíros Linda megértette, átérezte, mit üzen a szerző. Hisz ők is ebben a világban élnek, amely gyakran csapja orrunkra az ajtót. S akkor tehetetlenül rohangászunk, pedig rohadtul kell már pisilni, mint az egyik Férfinek. De valaki bezárta az ajtót, és akkor ott kell pisilni, ahol élünk. Visszatérve Herghelegiu üzenetére,  a szerző talán nem is üzen, csak felépít egy helyzetet, amelybe tükörként belebámulhatunk, és valamelyik sarokban biztos összenézünk önmagunkkal.

S ami még biztatóbb a darab várható sikerútján Tapasztó Ernő rendező aprólékosan rakta össze a mozdulatokat, szavakat a színpadi látványelemekkel. Másképp semmit nem értenénk a két Férfi és a Tündér lelki kálváriájából, sorstalanságából.

Szándékosan, az egész előadás megkoronázóit hagytam a végére, mert hát a koronát is a végén teszik a király fejére. Éder Enikő és Borsos Pál zenéje egyszerre hökkenti meg a nézőt, de ugyanakkor tökéletesen beleolvad a szövegbe, ebbe a mini-szürreál musicalbe. Ők is muzsikálnak az előadáson, a háttérből pedig Cosmin Harbei kísér gitáron. Az utolsó betétdal, amelyet mindannyian ellenfényben adnak elő, pedig már csak amolyan pótkorona a darab fején. S ha mifelénk fele úgy működne a zenebiznisz, mint a  tengeren túl, akkor néhány dalból tuti sláger születne. És még valami: külön dícséret Harsányi Attilának, amiért megtanult románul is énekelni, és persze Zsíros Lindának, aki a koreográfiát dolgozta ki és tanította be. A darabot Nótáros Lajos fordította.

A drámát csak 16 éven felülieknek ajánlják, nem véletlenül. Pedig csak pont annyi trágárság van benne, amennyi átfonja hétköznapjainkat, szóval álprűdek és pislogó képmutatók széles ívben kerüljék. A többiek pedig, főként a fiatalok, menjenek, és nézzék meg, Aradon az őszi évadban mutatják be.

Tágra zárt tündéri ajtók

jokaiszinhaz.hu -  Kovács Attila

Valaki bezár egy ajtót, valaki ki akar jutni. Valaki hisz és valaki kétkedik. A  szex felszabadít, de lehet, hogy fájni fog. Addig is álmodjunk könnyé váló sólymokról! Tündéri játék a Jókai Színházban létről, nem létről, bezártságról, szabadságról, álmokról és kételyekről Harsányi Attilával, Tege Antallal és Zsíros Lindával.

Két férfit bezártak egy szobába. Nem tudjuk ki, nem tudjuk miért. Ők sem tudják. Lehet, már meghaltak, lehet még nem. Lehet nem is két férfiról van szó, hanem csak egyről, csak éppen a jobbik és rosszabbik énjét is látjuk. Monológ két személyre. Ki akarnak jutni. Miért? Talán azért, mert az ajtó zárva van. Az előbb még nyitva volt, de most, hogy ki akarnak menni, már zárva. Elszalasztott lehetőség. Mit lehet tenni? Énekelnek. Arról, hogy valaki bezárt egy ajtót. Ezt többször, több nyelven is előadják. Csúnya szavakkal. Mert nagyon bezárták őket. S ilyenkor az ember csúnya szavakat használ. S ez ilyenkor helyénvaló. Ráadásul az egyiküknek pisálnia is kell! De hová? S különben is, mi lesz így velük? Ki segít rajtuk? Egy csoda? Dehát csodák nincsennek. Egy tündér? Dehát tündérek nem léteznek.

Vagy mégis? Mert jön egy nő. Egy halott nő. De lehet, hogy nem is halott, és lehet, hogy nem is nő. Lehet, hogy egy tündér vagy ufo. Túlvilági, valóságon túli lény. De csak ő segíthet. Ő adhat szabadulást. Szexszel. De az néha fáj. Főleg annak, aki nem hisz a tündérekben. De aki hisz, annak kinyílik az ajtó.
Vagy mégsem? Lehet, hogy az egész csak egy álom, és örökre ottragadunk önmagunkba zárva, ingünkön egy könnycseppekké vált sólyom soha fel nem száradó foltjával, aminek olyan a szaga, mint a szeretkezés utáni izzadtságé?

Theo Herghelegiu Tündéri című drámáját minimál szürreál musicelként vitte színre az Aradi Kamaraszínház, a Békéscsabai Jókai Színház és a szegedi Maszk egyesület, a darabor először a szegedi Thealter Nemzetközi Színházi fesztiválon láthatta a közönség. Békéscsabán a színpadon állították fel a néző- és játékteret, a vasfüggöny mögött. A különleges helyszín méginkább kiemelte a az előadás szürreális valóságát.

A színészek - Harsányi Attila, Tege Antal, Zsíros Linda - egy kereszt alakban felállított kifutón mozognak. Szabadságuk korlátozott, terük behatárolt. Mögöttük, fehér lepellel takarva, kétszemélyes zenekar (Borsos Pál és Éder Enikő) asszisztál, néha kilesve a függöny mögül.

A Tündéri egy szürreális játék arról, hogy egyszer végleg ránk zárnak majd egy ajtót. Ott maradunk pőrén önmagunkkal, önmagunkban. Helyzetkomikum a magányról, a létről és a nem létről. A két férfi Harsányi Attila és Tege Antal egymást kiegészítve játszák, táncolják, éneklik be a teret. Tege Antal a kétkedő fél, aki nem hisz a tündérekben. Harsányi Attila a kicsit suta, de a csodákban hinni akaró férfit játsza. A nőt - Zelda a tündér - Zsíros Linda formálja meg. Nincs könnyű dolga, hiszen többször magatehetetlen bábként rángatják, emelik, hurcolják. Egyszerre csábító és aszexuális. Nem evilági, a titkok tudója, tündér és szerető egyszemélyben.

A Tündérin nevetünk, mert tele van poénnal és a három színész kítűnően használ ki minden lehetőséget, látszik, jól érzik magukat a szerepükben, tökéletesen egymásra hangolódtak, és ez a közönségre is átsugárzik. A nevetés mögött azonban ott bujkál a torokszorító félelem a nagy ismeretlentől. Hiszen saját kételyeinkre ismerünk, önmagunk bezártságát, elveszettségét, hitét és hitetlenségét látjuk viszont a színpadon. A Tündérit rendező Tapasztó Ernő értő kézzel nyúlt a darabhoz. A humor csak eszköz a megfoghatatlan és megismerhetetlen valóságossá tételéhez.  A Tündéri eredetileg prózai darab, telitalálat a megzenésítése. Az, hogy a dalok több nyelven hangzanak el, tovább fokozza a valóságtól való elrugaszkodás élményét. A zenekar Borsos Pál,  Éder Enikő és a végén Cosmin Harbei pedig nemcsak passzív résztvevői az előadásnak.

A Tündérit 16 éven felülieknek ajálják, de nem a sokszor használt “b” és “k” betűs szavak miatt korhatáros. (A tizenévesek egy egyszerűbb számítógépes játékban több káromkodással találkoznak, mint amennyi a darabban elhangzik.) A Tündéri a magánytól és az elmúlástól való félelem megtapasztalása nélkül nem érthető, és inkább ezért kell a korhatár.

 
A Tündéri egy remekül összerakott előadás, nagyszerű színészekkel.

Siker a Tündéri szürreál


Heti Új Szó - Ujj János

Az Aradi Kamaraszínház múlt szerdai be­mu­tatója óta gondolkozom azon: miért lett nagy siker Theo Herghelegiu Tündéri című darabja (Nótáros Lajos fordítása). Mert az aradi teátrum, Békéscsabai Jókai Színház és a szegedi Maszk Egyesület közös produkciója tagadhatatlanul az volt, még a közönség egy ré­szének az első néhány mondatot követő felszisszenése, idegenkedése ellenére is.

Mert a műfajaként minimál-szürreál musicalnak megnevezett alkotás (finoman fogalmazva is) elég gyenge színpadi mű. Az ötletben van ugyan fantázia! Az egyik szereplőnek ab­ból a kiszolgáltatott helyzetéből indul ki, hogy rázáródott a szoba egyetlen ajtaja, s nem tudja elvégezni az egyre gyötrőbb folyó szükségletét. (Ugye nem kell senkinek magyaráznom en­nek kínosságát?) S a cselekmény jószerével itt be is fejeződik. A bepisálástól fakadó félelem aztán a szereplők képzeletében (talán a valóságban is, de ez nem derül ki) a Tündér meg­jelenéséhez vezet. Azé a Tündéré, aki „ta­núja” volt az egyik szereplő magányosságának, szorongásainak gyermekkori álmaiban. Mindez abszurd, de magyarázható és elfogadható.

De ha lemérnénk, mennyi volt a darabban a szerző által megírt színpadi párbeszéd, „a cse­lekmény” valós időtartamát, az valószínűleg a harminc percet alig haladná meg. S ha eb­ből még kivonnánk az unós-untalan ismételt, azt hiszem polgárpukkasztónak szánt trágárságokat (nem a trágárság, hanem a gyakorisága ellen lenne kifogásom, még akkor is, ha ma­napság mindennapos), akkor az érdemleges szöveg ideje tovább csökkenne.

S a fentiek ellenére zúgott a vastaps, az előadás sikerét a legszőrszálhasogatóbb kritikusnak is el kellene ismernie.
Miért is?
Mindenekelőtt Tapasztó Ernő rendező és Fekete Réka rendezőasszisztens munkájának, képzelőerejének köszönhetően. A már említett so­ványka fél órát nekik sikerült háromszorosára „felturbózniuk” beépített színészi játékkal és zenével úgy, hogy a darab egyetlen pillanatra sem „ült le”. Másfél órán keresztül a néző figyelte a színpadi játékot, nevetett, nyelt, amikor neki nem tetszőt hallott, olykor fejét ingatta, a zeneszámok alatt, után tapsolt. Mert a da­rab minden pillanatában érződött a szereplők közötti, olykor robbanáshoz közeli feszültség. (Egy pofon is elcsattan a színpadon.) Amely (ismétlem) abból a banalitásból indult ki, hogy Harsányi Attilának sikerül-e elvégeznie a dolgát, vagy később Tege Antal elhiszi-e sorstár­sá­nak, hogy annak gyermekkorában megálmodott Tündére került be valahogyan a bezárt szo­bába.

És siker volt a zenének köszönhetően is. A darabhoz ugyanis Éder Enikő és Borsos Pál szerzett nagyon jó, változatos, minden korosztály által elfogadható muzsikát, amelyet az elő­adásokon maguk (az utolsó számot Cosmin Harbei segítségével) játszanak el. A végén fel­hangzó Bach d-moll toccata és fugájának részlete, valamint az egész előadást megkoronázó összefoglaló (operában és operettnél ez a nyitányban, itt a záró számban történik) zajos elismerést, vastapsot eredményezett.

A siker harmadik tényezője pedig a kitűnő színészi játék. A már említett Harsányi Attila és Tege Antal óriásit teljesít. Másfél órán ke­resztül beszél, énekel, táncol, szenved olyan ter­mészetességgel, hogy mindent elhiszünk, amit tesznek: a szorító kényszert, a barát kezdeti fe­lü­letességét, a lányról szóló, már-már tett­le­gessé fajuló vitájukat. És élvezzük a ma­gyarul, románul, oroszul, angolul, szerbül, né­metül, franciául előadott nagyon jó énekszámokat.

Külön ki kell emelnem a koreográfus Zsíros Linda (a Budapesti Színház- és Film­művészeti Egyetem végzős hallgatója) fellépését a Tündér szerepében. Imponáló, férfiszemet megragadó jelenség, aki tánctudásából ke­vesebbet tudott felmutatni (nem volt hol, mi­kor), de az előadott énekszáma több mint fi­gyelemre méltó. (Hasonlóan pozitív a minősítés Éder Enikő sanzonjának is!)

Köztudott: a műkorcsolyában külön szokták értékelni a bemutatott kűr tartalmát és a kivitelt. A bírók a tartalom pontszámával a kűrt képező elemek fajsúlyosságát, a kivitelnél a­zok előadásának színvonalát értékelik. Ha­son­ló értékelési rendet alkalmazva az aradi előadásra, ezúttal alulírott a nálánál jobban felkészült kritikusra bízza a tartalom értékelését. Vi­szont a kivitelnek (közkívánatra is!) mindenképpen maximális pontszámot ad.