VodkaPolka kritikak





VodkaPolka: közben nevessünk, utána sírhatunk


Irházi János - aradihirek.ro

Egy orosz színész-drámaíró három évet katonáskodik a csendes-óceáni flottánál, majd megírja legmegrázóbb és legszórakoztatóbb élményeit. Egy évről-évre, szinte a semmiből gazdálkodva mindig jobbat teljesítő aradi színház kipecézi magának a darabot. Rávesznek egy ismert, remek budapesti humoristát, hogy játssza el. Rávesznek egy szintén remek muzsikust, hogy tangóharmonikázzon. És a szereplők, a társulat ráveszi önmagát, hogy sziporkázó ötletekkel, menet közben, próbák alatt is belenyúlva az eredeti szövegbe teletűzdelje megnevettető, meghökkentő, de főként elgondolkodtató elemekkel Jevgenyij Griskovec darabját. S közben az egészet rengeteg energiával, munkával öntötték nyakon.

És „ennyi” elég volt, hogy ma este az Aradi Kamaraszínház újabb sikeres darabot mutasson be a közönségének. A VodkaPolka, avagy hogyan ettem kutyát című keserédes darab mondandója senki torkán nem csúszik le elsőre akadálytalanul, a szavak, mozdulatok, betétdalok sokkal többet rejtenek, mint amennyit ma este a közönség elsőre megemészthetett. Ez ismét olyan darab, amelyet érdemes kétszer is megnézni, hogy minden rezzenés, utalás helyére kerüljön az ember lelkében.

Mert a három év flottaszolgálatból kiszemezgetett történetek vidámabbak, mint maga a három év, amelyet a szerző szolgálatban töltött. Mert a megnevettető kutyaevésen például, nem csak nevetni, hanem sírni is lehet. A vágyakozás haza, a kemény szolgálat, a hazaérő, de otthonában önmagát már idegennek érző katona sorsa az előadás után kell elszomorítsa a nézőt.

Azt tudtam, hogy Aradi Tibor kiváló színész és humorista, azt viszont nem, hogy ilyen jól énekel – még oroszul is. Borsos Pál tangóharmonikás kísérete a darab egyik oszlopa, a háttérvetítésekre kiszemelt rajzfilm, filmbejátszások, fotók pedig szintén telitalálatnak bizonyultak. Tapasztó Ernő olyan darabot rendezett, amely várhatóan még aratni fog a színházi fesztiválokon, és szerintem három-négy előadás után tökéletesen összerázódnak az elemek valamint a két szereplő.


Enni, inni, aludni


Ugrai István - 7óra7.hu

Tulajdonképpen érthetetlen, ha már a Budaörsi Játékszín meghívja az Aradi Kamaraszínház előadását, miért nem tesz azért, hogy néző is legyen rá. Csekély számú érdeklődő mellett néhány drukkerből áll a VodkaPolka című előadás közönsége, noha a produkció sajátos hangulata igazán megérdemelné a figyelmet.

Pedig Aradi Tibor nevéről a mókakacagás jellegű műsoregyvelegek ugranak be, az egykori Mikroszkóp Színpadról, és őszintén szólva nem ő lenne az első ember ebben az iparban, akiről azt gondolnám, hogy valódi drámai előadásban valódi drámai feladatot érdemes neki adni. Azonban Tapasztó Ernő rendező nem gondolta így, és az az ötlete támadt, hogy Jevgenyij Griskovec, a kalinyingrádi születésű kortárs orosz színész-drámaíró önéletrajzi ihletésű szövegét éppen vele kell elmondatni.

Griskovec monológja arról az időről szól, amit a csendes-óceáni orosz flottánál töltött. Három évnyi katonáskodás, helyesebben matrózkodás a maga nyersességében és tökéletes értelmetlenségében, egy szimpatikus fiatalember előadásában, egy üveg vodka és harmonikaszó kíséretében. Az elmesélt történetek úgy teljesen valóságosak, hogy a realitás egyfajta groteszk, már-már abszurd vetületét emelik ki, oly módon téve nevetségessé, hogy egyes pontokon bizony az ember torkára forr a nevetés. A legjobb példa erre a címadó történet, amelyben az elbeszélő azt meséli el, hogyan evett kutyát. Azt gondolnánk, hogy valami háború kellős közepén tehet ilyet az ember, hát, nagyon nem, ez egyfajta ajándék egy koreai születésű sorstárstól, amely önmagában kifejezi azt a teljes értelmetlenséget, amit maga a közeg hordoz magában, az a közeg, amely úgy töri meg az embert, hogy azt a három dolgot vonja meg tőle, amire a legjobban vágyik: enni, inni, aludni.

Tapasztó Ernő pedig ezt a fura közeget színpadi eszközökkel – világítás – és további torzításokkal – orosz dalnak álcázott Republic-nóta vagy A börtön ablakában című polbeat-örökzöld autentikus koreai népi kultúraként való eladása –, a formaalkotó eszközként alkalmazott mikroport technikájával, kissé eldöntetlen karakterisztikájú és szerepű bábozással, az elhangzó szövegre más-más szinten reagáló meghökkentő filmbejátszásokkal – köztük egy Vörös téri felvonulás vagy egy második világháborús szovjet propaganda-rajzfilm –, valamint Borsos Pál (Szerjózsa) sokszínű tangóharmonika-játékával képes elemelni, mi több: nemzedéki, sőt nemzedékeken átívelő, a huszadik-huszonegyedik századon végighúzódó alapélménnyé tenni a darab alapszituációját, a hétköznapokba belenyúló hatalom értelmetlen háborúzásában ártatlanul, tudatlanul és céltalanul résztvevő kisembert, akinek az élete tulajdonképpen játékszer a koncon marakodó nagyhatalmúak, és magukat nagyhatalmúnak láttatni és érezni akaró kishatalmúak kezében.

Mert el lehet emberek életéből három évet pazarolni arra, hogy minden reggel kihajtsák őket a tengerbe hugyozni, és lehet ennek valami sajátos romantikája, de hogy ezzel valami elvész, valami kiüresedik, valami elmúlik és már soha többé nem lehet visszahozni, az egészen bizonyos. Talán ezért is van valami szomorúság az egész előadás alaphangulatában, de nem a felszínen, hanem az alatt éppen eggyel. Mert nem kell kimondani.

Tapasztó ebben a nem-kimondásban kiváló, hiszen zsigerileg színházból fogalmazza meg a szavak mögöttesét, markáns ötletei azonban következetesen a kialakított keretek között maradnak, ráadásul a létrejövő rendszer is konzekvens – ezúttal csupán az előadás vége esik szét, az előre megfontolt szándékkal előidézett alkoholabúzus okozta szétcsúszást a Budaörsi Játékszín kitöltetlen, nagy tere (ez a „tátongó kultúrház” környezet egyébként az előadáshoz kiválóan passzol) felerősíti, s maga az előadás koncentráltsága is széjjelhullik kissé.
Az előadás pedig igazolja a rendező ötletét: Aradi Tibor remek médiumává válik az erős rendezői kéznek, és alkotójává is az előadásnak. Az előadóművész humorista-előélete jó alap a változó elbeszélői attitűd, a gyors hangulati váltások érzékeltetéséhez, remekül vonja be a közönséget anélkül, hogy interaktívvá tenné az előadást, azzal együtt, hogy végig „csak” előadó marad. Ez pozitív, amennyiben – bár a lehetőség felmerül – nem indul el a vaskosabb megoldások felé, és negatív, amennyiben éppen csak a személyisége nem jön át a karakteren – ám ezt a ritmusos játéktechnika pótolja, amennyire csak tudja.

Szóval szórakoztató este ez, zenés-vodkás-uborkás sorsrevü a világ állásáról egy olyan közegben, ahol állandóan háború van. Az pedig van, jól tudjuk. Úgyhogy: enni, inni, aludni, amíg lehet. Meg nézzünk színházat.

VodkaPolka


Jámbor Gyula - nyugatijelen.com

Jevgenyij Griskovec – van-e olyan önök, ezen írás olvasására vetemedők között, aki e nevet ismeri?
Ha igen, annak gratulálunk, nagyon ismerheti a mai orosz irodalmat.

Griskovec nevét hiába keresnénk a sok kötetes Világirodalmi Lexikonban – igaz, amikor kiadták, az 1967-es születésű színész, író, rendező még gyermek volt. De aztán egyszer csak díjakat nyert, az újítások és kritikusok díját, s attól kezdve, úgy 13 éve, neve lett. Mellesleg maga mondja, hogy darabjainak szövegét általában csak a többedik előadás után jegyzi le, addig csak a fejében van meg, és előadásról előadásra változik valamit – szóval meglehetősen furcsa fickó lehet.

Az Aradi Kamaraszínházban most játszott darab, a VodkaPolka címe egyedül Aradon ez – az eredeti ugyanis Hogyan ettem kutyát, vagy Hogyan ettem meg a kutyát. A vodkás cím közös aradi koprodukció, rendező, színész, tanácsadó közös találmánya, de „ül”, hiszen a darab két szereplője, miközben mesél, illetve harmonikázik, üríti tisztességesen a (persze vízzel teli) vodkásüveget. Az orosz ember vodkát iszik, és hozzá, ha van, savanyú uborkát fal. Aradon uborka is volt, de szegény harmonikásnak vagy nem jutott, vagy nem szereti...

De miről is szól ez a darab? Egy volt tengerészkatona (szerzőnk, biztos adat, három esztendőt húzott le még a szovjet éra utolsó éveiben a csendes-óceáni flottánál) élményeiről mesél. Vonatos utazásáról a Távol-Keletre, katonáékhoz – útközben öreg tengerészek froclizzák –, mesél a kiképzésről (egy hangosbeszélő felhasználásával), arról, hogy miért áll meg, hihetetlen pozícióban hátracsapva a tengerészsapka a katona tarkóján (a válasz: csak úgy), arról, hogyan húgyoztak naponta egyszerre háromszázan a tengerbe egy kiugró szikláról (s lám, az ellenséges tengeralattjárók is elkerülték őket), arról, hogy miként védte meg egymaga hazáját egy japán helikoptertől, mesél a szigetek hatalmas, smaragdszárnyú lepkéiről, még előbbről, iskolás korából, egykori, a Bajkál-tó rejtelmeit magyarázó tanárnőjéről. S hogy a címről se feledkezzünk meg: koreai tengerészkollégájának köszönhetően valóban evett kutyahúst, s még ízlett is neki.

Egy kisember – nem túl éles eszű, sőt, mintha picikét bárgyú és feltétlenül naiv – mesél, játék kíséretében persze, mondhatni hétköznapi dolgokat, köznapi nyelven, látszólag nem is ironikusan. Közben meg-megszólal Borsos Pali kezében a tangóharmonika (az eredeti darabban valószínűleg nem is szerepel), ismert, a szöveghez kötődő dallamokat játszik (az ilyen összeesések a rendező, Tapasztó Ernő kitalációi), de „koreai népdalt” is, amelyet Aradi Tibor elénekel, halandzsa nyelven (előzőleg igazi orosz nyelven is énekelt). A néző pedig azon gondolkodik: mitől is érdekes ez a darab? Mert, bár világmegváltó eszmék nincsenek benne, érdekes és szórakoztató, amihez a vetített képek is hozzájárulnak: a hadsereg parádéja a moszkvai Vörös Téren, egy politikai „gyermekfilm” a gazdáról és koncot leső kutyáiról stb. Szóval: ötletes és érdekes az előadás, amelyben a humoristaként ismert budapesti Aradi Tibor először játszik drámai szerepet. Reméljük, nem utoljára.