Temesvári és aradi színházi munkásságáért és a szórványban végzett kulturális misszió felvállalásáért Éder Enikő színművésznek, az Aradi Kamaraszínház és a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház tagjának ítélte oda a Poór Lili-díjat idén az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület.
Az alábbiakban a Tapasztó Ernő színész-rendező, az Aradi Kamaraszínház művészeti vezetője által írt laudáció szövegét közöljük, úgy, ahogyan az elhangzott április 18-án a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében szervezett díjátadó ünnepségen.
„Méltatni valakit olyan, mintha egy kicsit te lennél. Mintha egy kicsit te is benne lennél. Részese vagy valaminek, ami nem te vagy, nem a tiéd, sose lesz az, de kicsit te vagy mégis. Nem véletlen az a vágy, hogy az ember közelében legyen annak a kis valaminek, amit halhatatlanságnak hívnak. Mert ugye, önök is, vallják be, a halhatatlansára vágynak. Akinek persze, ha csak pillantokra is megadatik ez az Istentől odavetett csontdarabkányi jutalomfalat, öröklétre kárhozatott. Öröklétre kárhoztatott a mostban, és az elkövetkezendőkben. Ez a színész jutalma. Ezért szeretnek, kívánnak az emberek az alkotók közelében lenni, egy levegőt szívni vele, hozzádörgölőzni, mert talán egy pillanatra megkaphatják ők is azt a valami öröklétnyit. Aztán a szerencsétlen színész hordhatja az áldás-átkot mindvégig. Amíg valaki fel nem adja. Vagy a színész, vagy az öröklét. Általában, ugye, a színész szokta. Mert feloldozás nincs. Éppen ezért kell felbosszantani néha az örökkévalóságot. Hadd egye a fene néha őt is.
Volt egyszer egy olyan élet, még félig élet, nyers és korahajnali, amikor megbántottalak párszor, nem is ismertelek, csak kamasz pimaszság és bátor, bárdolatlan butaság volt. Még Aradon, még mielőtt Marosvásárhelyre kerültél volna. Akkor még nem tudtam rólad semmit. Nagyképű voltam és azt hittem én vagyok jimmorrisoncsehtamás, miközben te már Bachot zongorázál. Sokáig nem tudtam rólad semmit. Hallottam, hogy egyetem után Gyergyóban fagyoskodtál, messze volt, nem volt jó, közel akartál lenni az otthonhoz. A Damjanich házhoz. Mert erre, tudom, nagyon büszke vagy. Hogy őt ott ravatalozták fel, ahol a vendégeket fogadod mindig. És már a zöld kapu előtt elkezded a mesélést, a folyosón mutatod az 1848-as, ’49-es ereklyéket, fotókat, festményeket. És aztán a kertben a kávé, a szőlő, a futórózsa, a kiszáradt kút, és természtesen a hatalmas nagy, fekete, gyönyörű kutyád, Zeusz. Mert hogy is hívhatnák a te kutyádat másképp. És a nagy szoba, amit mi Damjanich – próbateremnek szoktunk használni, mert általában ti írjátok a zenét Palival, a pároddal az előadásainkhoz. De ez már egy másik élet része, ahol Fekete Réka, Tege Tóni, Harsányi Attila kávézik és sörunikumozik a teraszon, a kertben sül a hús, de ti közben írjátok a zenét. Ebben a díjban ez is benne van: a ház, a kiszáradt kút, a zöld kapu, és egy kicsit benne vagyunk mi is.
Volt egyszer egy olyan élet, amikor télen is nyár volt, gondunk egy szál sem, néha csak az átpróbált-beszélgetett éjszakák mámora, vagy amikor a színházban ültünk és drukkoltunk, hogy megkapd Sarolt szerepét az István, a királyban. Összegyűlt akkor este szinte mindenki, aki számított az ad-hoc színházi büfében, hatalmas buli lett, amikor nyertél, szélesvásznú nagyképernyős buli. Másnap felhívtál, hogy beszélgessünk, amikor Pestről hazaérsz, mert nem tudtad mit válassz: egy magyarországi sztár karriert vagy maradj Temesváron, Aradon. Azt mondtam: menj. Menj, ha megnyerted. Menj, menj, menj, ne gondolj a gonddal. Se Araddal, se Temesvárral, se Istennel, se hazával. Ők megvárnak, amazok nem. De te nem. Nem és nem. Nem mentél. Ebben a díjban ez is benne van: az otthon, mint áldás, a maradás, mint örök megválaszolatlan menni akarás. Az örök vágy. A szenvedély. A bizonytalanság. Megtanultál egyensúlyozni a körhintán.
Méltatni valakit olyan, mintha nem mondanád ki, mint egy vers, amit még nem tanultál meg, mint egy szöveg, ami még nem égett bele az agyadba, a véredbe, a zsigereidbe.
Volt meg van is egy olyan élet, hogy maradtál. Maradtál Temesváron, maradtál Aradon. Újra a körhintán: nagy zöld kapu bezár, autó kinyit, indít, indul. Zene be, út. Autópálya, ameddig van. Országút, földút, sár, sárga köves. Nagyszínpad, kisszínpad, szabadtér, Aréna, művház, kisváros, falu, tanya, főváros. Smink a pirosnál, szöveget összemondani két megállásnyi kávé között, onnan ismerni csak meg a várost, hogy milyen a színpada. Van, hogy hideg minden és a jelmez sem elég forró. Ilyenkor arra gondolok, hogy mit is adhatnék neked ajándékba. Lehet, hogy megharagszanak most rám, de a díj mellé még adnék neked valami apróságot. Vagy a díj helyett. Vagy levél helyett, mert olyan szépen szoktad mondani. Adnék neked egy tengert. Ott lenne mindig a zongorád tetején, a lábad alá meg adnék egy hegyet, nem is egyet, kettőt adnék, egyik lenne a nyár-hegy, a másik a tél-hegy. A tavasszal meg az ősszel megbírkózol majd valahogy egymagad. De hogy ne legyél soha egyedül, mert azt tudom, hogy nem szereted, minden páratlan előadáson ott lehetne édesapád. A párosokon meg édesanyád. És adnék neked, minden előadáshoz, koncerthez, fellépéshez kritikusokat, hogy írjanak és lássanak még a legkisebb falucskában is. A fesztiválokra minimum tíz kiló kritikust mérnék ki neked, a legjobb anyagból gyúrtakat, sok nézőteret megélteket. A falvakba elég lenne egy kicsivel kevesebb is. De azok is a jó fajtából. Mert akkor is látni kell téged a színpadon, amikor kicsi a kultúrház, hideg a nézőtér. És adnék neked egy olyan világot, amiben összegyúrnak egy olyan színházigazgatót, aki nem csak önmagát, hanem a teremtést is komolyan gondolja. Ebben a díjban ez is benne van: a színpadon-lenni-akarás minden gyönyöre és fájdalma.
Minden dicsőség, még a legkisebb is, ha már felnőttél: kicsit fáj. Láttam a szemedben Csehovot betegeket gyógyítani, láttam Purcăretet rád kacsintani, hallottam Alföldi Robit, amikor azt mondja: csak Enikővel akarok dolgozni, miközben Andrei Șerban instruál, hogy inkább rendezői balon gyere be. És láttam a verssel teleírt kottákat, és az autóba tükörsimán betett zongorát.
És lassan összeáll a kép. Amikor kimegy Enikő a színpadra nézzetek csak rá egy pillanatra: a haja Bach, a homloka hegy, a szemöldöke tenger, egyik szeme játék-szivárvány, a másik mélysötét bársony, az ajka bor és Nyina, egyik keze Gertrúd, a másik Gertrudis. És mindig ott a színpad, ahova lép. Ha elmegy onnan, a színpad is eltűnik.
Ha Enikő zene lenne, természetesen Bach lenne.
Ha Enikő festmény lenne, akkor Csontváry. Talán Monet. Néha Toulouse-Lautrec. Mert tudod ugye, Enikő, hogy nagyon szép vagy a színpadon?
Ha film, akkor Tarantino.
Ha tánc, akkor menüett.
Ha vers, akkor Pilinszky. Vagy Markó Béla. Kányádi. Ady talán.
Ha szín, akkor olyan vörös, mintha a szemedbe nézne vakító feketén Beckett.
Ha dal, akkor saját dala lenne. A csönd kicsi csönd.
Ha színház lenne, akkor nagy, hatalmas, mégis otthonos és apró-rokokó.
Ha tenger, akkor hegy.
Ha hegy, akkor tenger.
Északnak dél, keletnek nyugat. Iránytű. Folyton pörgő iránytű. Körhinta.
Amin most mi veled ülünk és pörgünk. És felbosszantjuk az örökkévalóságot.”