Egy aradi Aradi

Írva : 2012 június 5

Egy aradi Aradi

Aradi Tibor weboldaláról

Egyszer már beleestem abba a csapdába, hogy szerettem olyan holdudvarokba tartozni, amelyeknek kihasználhattam előnyeit. Hú, de árnyaltan fogalmaztam. Na jó, akkor konkrétabban. Fogalmazzunk úgy, szerettem érdekből szeretni. Mentségemre szóljon, nem tudtam róla. Úgy éreztem az érzéseim őszinték és bizonyos mértékben azok is voltak, de azt vettem észre, ezek az érzések csak a fontos emberek társaságában működnek. Semmi baj! Sok ember nem tud olyan maradni, amilyen szeretne, ha jön a siker. Aztán, amikor egyre többször fogott el a hányinger, amikor tükörbe néztem, elhatároztam, hogy szakítok magammal és a holdudvarokkal. Ezekre a helyekre gyorsan csatlakoztak mások helyettem. Még van bennem egy kis zavar, mert hiányoznak bizonyos emberek, de a segítségük már nem. Egyre jobban élvezem új (nem szakmabeli) barátaim közelségét. Persze a magammal szembeni elégedettség most kérkedésnek tűnik, de egyrészt még mindig nem vagyok tökéletes, másrészt ez egy napló (még ha nyilvános is), ahová leírom, mi történik velem. Mivel egy-két évvel ezelőtti blogbejegyzéseim közül néhány csak úgy csöpög a benyalás okozta nyáltól (elnézést a kifejezésért, de önkritikában lehetek nyers) ezért megpróbálok alább úgy fogalmazni, hogy ne tűnjön ez is a simulékonyság mintapéldájának. Történnek velem jó és rossz élmények. Ha leírom a rosszat, akkor engedtessék meg, hogy a pozitív élményeket is leírjam, amiben kénytelen vagyok dicsérni embereket és tulajdonságaikat. Ígérem, ritkán teszem majd, de most olyan élményen vagyok túl, amelynek születése nem a simulékonyságból született, hanem egyszerű szakmai felkérésből.

Történt, hogy egy fellépésemen felfigyelt rám és Varga Ferenc József kollégámra az Aradi Kamaraszínház igazgatója és úgy gondolta meghív minket, hogy két estén át szórakoztassuk az aradi közönséget.

Felejtsük most el mi a különbség magyar és román színház között! Nem akarok párhuzamot vonni, csak leírom mi történt velem, aztán majd mindenki eldönti, a saját színházában hasonló e a helyzet vagy nem. Először is nagyon jólesett, hogy a színházban, legyen az román vagy magyar ajkú, minden ember köszönt(!), bemutatkozott(!), és mosolygott(!!!). Apróság, de néha tapasztaltam már az ellenkezőjét. A fellépésünk előtti héten minden nap hívott az Aradi Kamaraszínház igazgatója. Örömmel újságolta, hogy készül a plakát, hogy telt ház lesz, hogy már nyomdában a plakát, hogy megvan a szállásunk, hogy elkészült a plakát, hogy ezen, meg azon az úton kell majd jönnünk, hogy odataláljunk, hogy az öltözőben hány fok lesz, hogy éppen sír a gyereke, ezért aznap csak háromszor tud majd hívni a részletekkel kapcsolatban, hogy milyen lesz a technika, hogy éppen nincs semmi híre, de azért hív. Egyszóval azt éreztem, meghívtak valahová, ahol tényleg várnak minket. Mire megérkeztünk, már úgy fogadott minket Ernő, a színház igazgatója, hogy azt éreztem, egy barátomat jöttem meglátogatni, hiszen sokkal többet tudok róla, mint bármikor egy műsor megrendelőjéről. Egész nap mellettünk volt és amikor éppen a színház ügyeit intézte, akkor sem ment messzire telefonálni. Amíg telefonált, minden esetben mellénk állította Rékát, aki a színház lelke. Ha bármilyen kérdésünk volt, már adta is tovább románul, az érintett kollégának, aki jött és természetesen angolul vagy magyarul magyarázta nekünk, minden úgy lesz, ahogy kértük. És minden úgy is lett. A technikus akkor indította a CD-t, amikor kell. Nem tologatta a potmétert föl-le előadás közben, hanem még időben beállította. Az előadás végére már egy csapatként indultunk bele az aradi éjszakába, hogy kiengedjük a gőzt. Előtte azonban olyan dolog történt, amire én nem is gondoltam volna. A közönség ott maradt és egy kellemes kerti beszélgetés keretében osztották meg egymással gondolataikat, hogyan lehetne még jobbá tenni az aradi kulturális életet. Egyszer sem hangzott el az a szó, hogy „pénz”! Olyan problémákról esett szó, amelyekre máshol az lett volna a válasz: “Miből?”. Itt sincs pénz, hiszen hallottam, hogy mennyi a színház állami támogatása és higgyék el, hogy itthon kisebb színházak havonta gazdálkodhatnak ennyi pénzből. Vita volt, de nem vérre menő, nem sértegető, személyeskedő, hanem építő jellegű. Ha különböző volt a vélemény, akkor is mosoly volt az arcokon, mert nem emberek eltávolításáról vagy pénzek megszerzéséről szólt a beszélgetés, hanem a kulturális élet fejlődéséről. Még öt oldalt tudnék írni arról, milyen élményekkel gazdagodtam, beleértve a beszélgetéseket, az emberek kedvességét, Réka felajánlását, hogy a biciklijének hátsó ülésén elvisz a szállodáig, ami végül életem egyik legemlékezetesebb utazása lett, de legyen elég ennyi. Nem akarok újra fellengzősen dicsérni, de ennyire szükség volt. Szerettem volna kiírni magamból azt az örömöt, hogy két estén át megtelt ránk egy színház és nem tapasztaltam szakmai féltékenységeket, komor, érdektelen arcokat, nemtörődöm alkalmazottakat, csak szívélyes vendéglátást és szeretetet egy olyan országból, amelynek nem magyar állampolgárai állítólag gyűlölnek minket. Ők ugyanis nem tudnak arról, hogy nem szeretik a magyarokat.
Életem egyik meghatározó élménye volt ez a majdnem három nap. Köszönöm!

Ui.: Köszönöm Éder Enikőnek és Tapasztó Ernőnek, hogy elfogadták a felkérést és néhány jelenet erejéig beszálltak a műsorunkba. Köszönöm, hogy nem vették félvállról és órákkal az előadás előtt bejöttek, hogy többször is elpróbáljuk közös jeleneteinket! Nem utolsó sorban, köszönöm Varga Ferenc József barátomnak, hogy profin végigcsinálta velem az előadásokat és nagyon kulturáltan szórakozott az aradi éjszakában!