Nyugati Jelen, 2020. április 23.
FEKETE RÉKA, az Aradi Kamaraszínház művészeti és produkciós titkára
Sokféle idő van a világon, van, hogy megszűnnek a határidők, az idő határtalanná válik, csak belső mértékkel mérhetővé, elmosódnak a percek, órák, napok addig nagyon is számon tartott egységei, a ritmus, amely addig előre lökött, szabálytalanná válik, zihálttá, mint a lélegzet, beszívott és kifújt időbuborékok, szétpattanó emléktöredékek. Az izoláció bezárja az időt, becsukja az ajtót, amelyen addig természetesnek vettük a kilépést, a belső korlátokat hirtelen más szabályok váltják fel, amelyeknek engedelmeskedni kell, nem ehhez szoktunk hozzá, nem erre neveltük a gyermekeinket sem, engedelmességre, nyugalomra, folyton mozgásban vagyunk, vagy voltunk valahol vagy éppen terveztük a következő ugrást. Elgondolkodtató ez az elzártság, akarva-akaratlanul a jobb megismerésre ad lehetőséget. Nincs hová menni, órákig lehet lelkifurdalás nélkül látszólag nem csinálni semmit, néha valóban semmit sem csinálni, még gondolkodni sem, olvasni sem, aludni sem, lebegni a napsütésben, a szélben a nagy fenyőfa alatt, az elszigetelt, megnyúlt időben, amelynek dallama van, eddig ismeretlen trillák a fa irányából, most van idő meghallani a házi rozsdafarkú türelmetlen füttyét, majd csend, finom csettegések, újabb dallamok, szinte emberi, szabad ritmusú játék, ez az új akusztikai időmérő folyamat.
A mozgásszabadság alapvető emberi jog, még akkor is, ha gyakorlását sokszor észre sem vesszük. Az egyedülléthez való jog is észrevétlenül lapul, amíg a tér szűkké nem válik körülöttünk. Jogunk lenne elgondolkodni azon, hogy vajon miért nem élünk számos jogunkkal, mert jogunk van figyelni egymásra, jogunk van a csendre, jár nekünk a tiszta levegő, az átlátszó, a láthatatlan, tudunk-e élni vagy lehet-e életnek nevezni azt, amit átgondolatlanul élünk le, anélkül, hogy tudatosan odafigyelnénk jogainkra, az íratlanokra, a meg nem fogalmazottakra. Jó ez az idő erre is, megfigyelni magunkat, kapcsolatainkat, barátságainkat, szerelmeinket, észrevenni gyermekeinket, szüleinket, a régi házat, a vakolat térképeit. Most először örülök annak, hogy sok a ház körüli munka, annyi, hogy valószínűleg sosem érek a végére, a friss meszelés egyenetlenségei új térképet rajzolnak a falakra. Elnézem a repedések boldogan remegő vonalát, és ösvényeket látok, amelyeken én is jártam, utakat és utazásokat, amelyeket most újra átélek.
Talán nem véletlen a könyv, amit az elzártság napjaira, most már hónapjaira, magammal hoztam egy kis Arad megyei faluba, ahol tervezzük eltölteni ezt a barátok és család nélküli időt, a színház nélküli időt, bár színház mindig van annak, aki keresi, vannak szövegek, amelyeket most át lehet rágni, át lehet írni, élni. Jéghideg könyv a zord izlandi tájról, ahol csak a hó és a hideg létezik és ahol az emberek szívében mégis rejtőzik valami megfoghatatlan. Egy trilógia, amelynek főszereplője a táj, a tér, a környezet és benne az ember. Most én is benne ülök egy tájban, egy térben, egy udvarban, a kertben, nézem, ahogy kikel a borsó, ahogy virágba borulnak a fák. Bezártan és szabadon. Egészen magammal. Nem bújhatok el önmagam elől, a találkozás elől. Van idő…