Nem egyszerű eldönteni, egy a halál bizonyosságának tudatában megnyugodott karthauzi szerzetes vagy maga Mefisztó lép-e föl a Gyulai Várszínház kamaratermének színpadára. Időnk sem nagyon van gondolkodni: a percekig tartó nyugtalanító csöndet a szűkített fekete zubbonyt viselő Harsányi Attila (a továbbiakban: Hess) ideges monológja töri meg. Ugyanakkor olyan magánbeszéd ez, amelynek nagyon is konkrét megszólítottja van: „betartottam mind a tíz parancsolatodat egytől egyig!” Az aradi színházból Gyulára látogatott, számos elismerést bezsebelt díjnyertes darab a náci vezérkar második embere: a láncait vesztett Hess monológja és monodrámája – az ember tragédiája. Számvetése a világról, melyben élt és alkotott, s különösen amelyben élni és alkotni kényszerül: „tiétek ez a világ, mely már rég nem az enyém.” Szorongás és sötét. Az időpont: 1987. augusztus tizenhatodika – egy nappal a kilencvenhárom éves Hess feltételezett öngyilkossága előtt. A halál árnyékában nekivetkőző náci vezér őszintesége borzasztó, és időnként rettenetesen kényelmetlen. A tér: egyfelől a nevezetes 7-es cella, ahová nürnbergi elítélése után került, s ahonnan soha többé nem szabadulhatott, a spandaui börtön szűk helyisége; másfelől a díszletek megteremtette fekete-fehér környezet, melynek szegényes keretein belül a kíméletlen sakkjátszma folyik, én és én között. Hess előadása groteszk módon a zsidó-keresztény kultúrából ismert tízparancsolat egyes tételei köré szerveződik, ezekhez kapcsolódva értelmezi életét és tetteit, ezekhez kapcsolódva igazolja vagy kárhoztatja múltját és jelenét, és ezekhez kapcsolódva tart tükröt önmagának. Nem egyszer megkérdőjelezett férfiasságának – az egyiptomi gyermekkorból fölidézett jelenet a kisfiúkat szodómiára kényszerítő kufárról egyszerre példázza a baráti kötődés erejét és a felnőtté válás pillanatának iszonyatát. Kétségbevonhatatlan németségének – a Göringék áldásos tevékenysége nyomán a ’30-as években kissé partvonalon túlra szorult helyettes mániákusan hiszi egykori küldetése tisztaságát és értelmét. Emberségének – az Öngyilkosok Világnapját meghirdető Hess hol gátlásos kisfiú, hol eszelős barbár, hol bölcs sztoikus. Túl sok arcát mutatja meg ahhoz, hogy egyértelműen pálcát lehessen törni fölötte.
A Tapasztó Ernő rendezésében színre vitt darab elejétől a végéig feszített, pillanatnyi kilengést sem engedő bő egy óra. A rendkívül művelt Hess körülbelül háromszor téveszt, szájában összegubancolódnak a szavak, amit az elmeháborodottság számlájára is írhatunk. S minthogy folyamatosan kitekint a német nyelvű kultúra legszebb eredményeire – Goethétől Heideggerig –, okunk van feltételezni, hogy figyelembe veszi a máskülönben osztrák Wittgensteintől származó, sokat idézett tételt, miszerint „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” Lehet-e beszélni a bűnökről, és lehet-e beszélni a rabságról. És a szabadságról, arról lehet? Lehet-e a hiányról
és a családról. Lehet-e beszélni a másságról, és lehet-e a különbözőségről. Lehet-e beszélni önmagunkról. És istenről, róla vajon lehet? Esetleg hozzá? Azt lehet? Hess a művészetfeletti művészetben, a zenében találja meg a fogódzót, hogy elmondja az elmondhatatlant. A Rudolf Hess tízparancsolata olyan, akár egy jól megkomponált dalmű, egy részletekből álló, de – a modern művészet szellemiségének megfelelően – nem összeálló Biblia-parafrázis. Békebeli időket idéző dalbetétek tagolják részekre a drámát, miközben Hess folyamatosan munkában van: vezényel, gesztikulál, gönceitől megszabadulva ágaskodik, amit pedig a hangjával művel, leírhatatlan. A meghalás pillanata, mintha egy ária vége volna. Átsikoltja magát. Szenvedélyesen játszik, vadul, eksztatikusan.
Gyöngéd barbár. Gyermek, aki elérzékenyül. Sokszínűségét a háttér sematizmusa is hangsúlyozza. Szigorú játék, pontos és kőkemény. A tekintetével ölni tud, gyakran számon kér, fenyít, de közben mindvégig kérlel, esedez. Bámulatosan nagy tereket jár be. Utazás a koponyája körül.
Az est egyik legizgalmasabb kérdése, kihez beszél a Führer birodalmi minisztere. Ez különösen akkor nehéz feladvány, ha igazából azt sem tudjuk, kicsoda is szól valójában. Eleinte úgy hihetjük, fogva tartóit célozza meg egy különös valóságshow szereplőjeként, hogy a poloskáknak ágál – Hesstől szerencsétlen
légi expedíciója, illetőleg angliai bebörtönzése idején sem volt idegen az üldözési mánia. Aztán lassan bizonyossá válik: velünk osztja meg a titkot. Később pedig egyre erősebb a gyanú, hogy istenen kéri számon az elmúlt évtizedek minden borzalmát. Mígnem világos lesz: a megszólított nem más, mint imádott Vezére, akihez világéletében betegesen ragaszkodott az elapátlanodott férfiember, s akit most már végérvényesen és mindörökre elveszített. Lehet-e egyszerre mindenkihez szólni. A szövegbe szőtt ironikuscinikus aktuálpolitikai utalások, a sokaktól lelkendezve fogadott tarka Európa kapcsán megfogalmazott hidegfejű kételyek, lázító felcsattanások kétségtelenül színesítik az előadást, de messze nincsenek azonos súlycsoportban azokkal a motívumokkal, amelyek hosszan elkísérik a lelkileg megsebzett gyanútlan színházlátogatót. Hess egy ízben eszelősen húst darál, minek nyomán saját kezét is megcsonkítja – az emlékidéző önkínzás allegóriája különösen akkor működik hatásosan, ha közben a jézusi szóról sem feledkezünk meg: „ha jobb kezed visz bűnbe, vágd le és dobd el. Inkább egy tagod vesszen oda, mintsem az egész tested pokolba kerüljön” (Mt 5, 30). Megjegyzendő, Hess a bal kezét roncsolja – de legalább száll egy pofon a kommunistáknak is. Másutt fergeteges Hitler-paródiát ad elő (kicsi vagyok, székre állok), felturbózva szónokol, csapkod, rángatózik, mintha epilepsziás volna, nyivákol és ordít – eleinte úgy tetszik, nevetni fogunk, annyira találó a karikatúra, de: nem tudunk nevetni. A csúcs azonban a pillanat, amelyben az „Úrhoz” fohászkodva, látszólag megkönnyebbülten, valójában nagyon is feszülten közli: „negyvenhét éve nem repültem”. Egy börtönben leélt félélet minden megalázó keserűsége, ínsége és fájdalma. Nehéz nem fészkelődni. Sokkoló ébredés negyed kilenc körül a Gyulai Várszínház kamaratermében. A tapsrend külön jelenet. Hess (a továbbiakban: Harsányi Attila) szégyenlősen botladozik vissza a színpadra. Zavarodott mimikája alapján nem egyszerű eldönteni, továbbra is játszik-e, vagy még nem tért magához. Ami, végső soron, egy és ugyanaz.
(Kiss László, gyulaihirlap.hu)