Ujj János, Heti Új Szó
Irigylem az Aradi Kamaraszínház azon nézőit, akik hétfőn este úgy mentek haza, hogy
egészében megértették a színházban premierként bemutatott Jean Genet Cselédek című darabját.
Mert én még órákon keresztül vívódtam, próbáltam összerakni az előadás képeit, a szöveget. A
világ kortárs színházi produkcióit ismerve, vagy legalábbis arról hallva, nem az lepett meg, hogy
az eredetileg három női szereplőnek írt darabot férfiak játszották. Messze áll tőlem a prüdéria és
az álszenteskedés. (Tudom, sokan voltak a nézők között olyanok, akik már a fekete vagy piros
harisnyás, bugyis, magukat kellető férfiak láttán legszívesebben felálltak volna.) El kell fogadni
hogy a világban melegek, transzvesztiták is akadnak. A melegfelvonulások tanúsága szerint igen
szép számban.
Bevallom: tapasztalt, (hat évtized alatt!) sokat megélt színházlátogatóként nem vártam klaszikus,
szájbarágó expozícióval, konflkitusokkal, majd katarzissal végződő darabra. Az előadásból sok
mindent elfogadok, csak nem tudok mit kezdeni a befejezéssel. Mert elfogadom a két testvér-
cseléd, Claire (Harsányi Attila) és Solange (Tapasztó Ernő) kiábrándultságát úrnőjükből, a
Madame-ból (Lovas Zoltán). Megértem lázadásukat, vágyukat a kitörésre és az önálló életre.
Magyarázatot találok arra is, hogy gyűlöletük gyilkosságra csábítja őket. Sőt negértem, hogy a
kísérlet dugába dőlése után a csalódott Solange, testvérét okolva a kudarcért, megöli hugát. Mert
elszalasztotta az utolsó menekülési lehetőséget! Csak azt nem tudom (tudjuk?) megmagyarázni,
hogy a fojtogató nagyjelenetet követően miért “támad fel” Claire, s utána miért issza ki
a “méregpoharat” (vagyis a teáscsésze tartalmát).
Maga az előadás tele volt feszültséggel, lekötötte a nézők figyelmét. Voltak pillanatok, amikor “a
kés megállt a levegőben” (lásd a két testvér első konfliktusát, majd a Madame hazaérkezésének
pillanatát, avagy a méreggel teli teáscsésze vándorútját, végül a gyilkosságot). Ez a feszültség
elsősorban a három szereplő teljesítményének köszönhető, akik hitelesen alakították a meleg
férfiakat, játékuk, gesztusaik meggyőzőek voltak.
Nagyon jók a jelmezek, funkcionálisnál több, e kis színpad esetében látványosnak mondható
az ugyancsak Radu Dinulescu tervezte díszlet. Csak a rendezése döccen időnként, a feszült
nagyjeleneteket követően az előadás “leül”, a párbeszédeket olyan üresjáratnak érezzük.
Amennyiben ezeket kiküszöbölik, ha a darab “csiszolódik”, az előadásból egy nagy, emlékezetes,
bármely rangos színpadon átütő sikerrel bemutatható produkció válhat.