Bogdán Zenkő – teatroblog.wordpress.com
A Raymond Cousse, francia író, Gyerekességek című művének alapján készült előadás a világ abszurditását, a felnőttek kegyetlenségét és igazságtalanságát igyekszik megmutatni egy naiv, gyermeki nézőpontból.
A dobozszerű térben (mintha egy bábszínházban lenne a szereplő) megjelenő fiú a felnőtté válással küszködik, amelyet nem csak a szöveg tartalmában, de annak előadásában is érezhetünk, mivel állandóan ismétlődnek mondatok, mintha dadogna a gyermek, a kifejezése nehézkes, többször is nekirugaszkodik egy-egy történet elmesélésének. A naiv gyerekmesék ellenére a látvány groteszk: a történet egy hentesboltra való visszaemlékezéstől indul, ahová a fiú barátjával, Marcellel leskelődött kiskorában, hogy láthassák, ahogyan a hentes bárányokat csap agyon. Ez a nyers kifejezésmód végigvonul az előadáson. A színpadon az egyetlen asztal mellett levő dobozból (ismét) rengeteg kellék kerül elő, ebben az esetben viszont a cselekmény szereplőit helyettesítik. Először a család jelenik meg késekkel szimbolizálva, az apa a legnagyobb élű, az anya a kétágú villa, majd Marcell, aki egy levágott disznó feje. Ekkor már érezzük, hogy egy megviselt lelkű gyerek emlékeibe léptünk be. A sor folytatódik: Marcell nővéréből csak az intim részei fontosak, egyetlen szelet nyers hús képében, a pap szimbóluma egy vizes rongy, amellyel magát korbácsolja, a barátok pedig plüssmackóvá válnak.
A fiú viszonya a felnőttekhez, valláshoz, szexualitáshoz éppen most változik, kérdésekkel próbálja magára vonni a figyelmet, de mindenkit idegesít. Amikor a felnőtteket utánozza a gyerek, egymás után viszi a karaktereket a kis tér szélén felakasztott üsthöz, amelyben mossák kezeiket. Így a zavaros világot egyedül kell tisztáznia, s így születnek meg a rémisztő mesék: mi lenne, ha egyszer a hentes agyoncsapná őket az utcán vagy, mi lenne ha Marcell nővére egyszer felvinné a szobájába, mi lenne, ha a felsős fiúk cigarettát adnának a simogatásukért és a tanító elkapná őket, amint a WC-ben füstölnek? Mi lenne ha, szóba állnánk a gyerekekkel?
Semmi. Mert, amikor a legjobb barátja meghal, mindenki szóba áll vele, elmondják, hogy ma van a temetés, hogy vasárnapi ruhát kell venni, hogy most már az örök életbe utazott a kisfiú, csak éppen azt nem mondja el senki, ami fontos: hogy Marcellel többet nem lehet úszó dugókat versenyeztetni. Az előadás legerőteljesebb jelenete, amikor a fiú hason fekve meséli el a barátja temetését, hozzáfűzve, hogy nem mindenki sír a temetéseken. Igyekszik megérteni, hogy mi történik, de a gyerekkora szó szerint törik össze előttünk, ahogyan a tér két oldaláról bezuhannak és darabokra mennek szét játékai.
Lung László Zsolt „gyerekessége” nagyszerű, az előadás első pillanataiban magával ragad, amint kidugja fejét a játékteret eltakaró piros függönyök közül: félve enged be a birodalmába. És valóban az övé, csak az övé. Mindamellett, hogy a család, a pap, a lányok, a barátok, a tanító, a mészáros és a polgármesterné is az ő személye által kel életre, a teret is magának rendezi, a kellékes dobozt is ő hozza be. Olyan, mint amikor a gyerekek kiselőadást tartanak a nappaliban szüleiknek. Minden karakterhez egy újabb apró jel társul, ha a tanító jelenik meg figyelmünket az ijesztően mozgó szemöldökére irányítja, ha a Marcell nővére, akkor a nyelvét öltögetve selypít, hogy kifejezze undorát – sokadik ismétlésre már minket is visszataszít ez a hang.
A túlburjánzó szöveg és az ismételgető előadásmód viszont kioltotta bizonyos jelenetek feszültségét, s unalmassá tette, mint például a pappal való hosszas beszélgetést vagy a tanító őrjöngő monológját.