JÁSZAY TAMÁS (Thealter Fesztivál, Extazis fesztivállap, 2011/3)
Már megint kevésbé fogok (akarok) az előadásról írni, mint inkább a hatásáról. Vagy még inkább a közegéről. Méghozzá a ’csak most, csak nekünk’ miatt. Mert hiába szeretnénk kényelmesen azt gondolni, hogy a színházi előadás légmentesen záródó dobozban elszállítható pár száz vagy ezer kilométerre, ahol azonos hatásfokkal működik, mint ahol és ahová született, ez sajnos és szerencsére nem így van. Amíg ugyanis a színház élő emberekkel mesél történeteket más élő embereknek, addig az utóbbiak hatnak az előbbiekre és fordítva. Sajnos és szerencsére. Tudják: ’csak most, csak nekünk’.
És ez tegnap délután, a Csillag börtön falai között eltöltött szűk másfél óra alatt sokszorosan igazolódott. Mert lehetne beszélni a beengedés körüli hercehurcáról (értsd: a kötelező biztonsági előírások), az egy négyzetméterre eső szigorú tekintetek számáról (értsd: a fegyőrök mindenre kiterjedő fi gyelme), ám ennél sokkal izgalmasabb volt Éder Enikő zenés-verses estjének a színeváltozása. A meghökkentő átalakulás ugyanis megsokszorozta az előadás erejét. Váratlanul mást kezdett jelenteni minden szó és mozdulat, vagy még inkább: hirtelen jelentése lett bizonyos szavaknak és mozdulatoknak. Hazamegyek. Elindulok. Szeretlek. Hiányzol. Honvágyam van. Nézz a szemembe. Évente, hetente, naponta hányszor hangzanak el bármelyikünk, mindannyiunk szájából? Sokszor, nagyon sokszor. Legtöbbször csak úgy: mellékesen, odavetve. Mert tudjuk, reméljük, megszoktuk – mit is? Azt, hogy aki elindul, megérkezik; hogy van hová hazamenni; hogy van kinek a szemébe nézni. Mert ilyenkor nem gondolunk azokkal, akik a mi privát időnkön és ismerős terünkön kívül léteznek. Akik, mondjuk, átlagosan tizennégy évet töltenek el egy pár négyzetméteres cellában. Akik most a szerény színházterem első két sorában összeszorult civilek mögötti hosszú padsorokban ülnek és nagyon-nagyon figyelnek. Meg nevetnek, könnyeznek, énekelnek. És akkor végül a hatásról is. Remegés a térdben, gombóc a torokban. Köszönet érte.