Azaz pontosabban: hogy jön egy pirosló piros ló fekete foltokkal ahhoz, hogy puszta tekintetével megöljön egy alig-katonát? Vagy: békeidőben miért folyik fekete víz a csapból? És hogyan válhat tízezer katonai bakancstalp koporsóvá?
E kérdésekre a választ (és a válaszon való elgondolkodás lehetőségét) az előadás rejti.
Joseph Heller óta tudjuk – a háború abszurditásairól csak hasonlóan abszurd módon lehet beszélni. Azt, ami a frontokon, a katonákban, hozzátartozóikban zajlik, igazán érteni így sem fogjuk, módot nyerünk viszont a probléma racionálisabb megközelítésére. És létezik-e jobb nyilvános tér erre, mint a színház?
Matei Vişniec szövege abszurd drámává írt mikrotörténelem. Paradox módon nem is a háborúról – békeidőkről szól. Vagy inkább a békék közti időkről. A karlócai, drezdai, napóleoni háborúkat lezáró paktumok megkapta-elvesztette „rovatainak” ismertetése három részre osztja az előadást.
E fejezetek nagy harcok helyett kis emberekről szólnak: a fiúról, az apáról, a férjről – vagyis fiúkról, apákról, férjekről. Az apa megőrül a háborúban, a katonajelölt fiú eleve bolond, a férj groteszk zsarnokká lesz, és végül, definíció szerint, mindegyikük meghal. A hozzájuk tartozó Nő meg, legyen ő
anya, leány vagy feleség, magára marad a tragédiával. Azaz nem egészen. Hiszen a halálhír is gyorsabban jár két lábon – ez esetben Tapasztó Ernő lábain érkezik, bohóc, küldönc vagy hivatalnok képében. Drasztikus egyszerűséggel közli: meghalt, igen; majd végül önmagával helyettesíti az épp elpusztultat.
S történik mindez úgy, hogy a témából egyenesen következhető megrendülés helyett könnyesre nevetjük magunkat. Hiszen a szöveg képtelen asszociációi, valamint a színészi játék, a mindenkori férfit játszó Harsányi Attila különösen, akarjuk, nem akarjuk, megnevettetnek.
A megrendülés (ha, akkor) később következik be – utólag rájövünk, tulajdonképpen mit is találtunk annyira mókásnak. Azt, hogy a – parádésan eljátszott – férj edények-evőeszközök háborúját játszatja terhes feleségével? Vagy azt, hogy koporsó helyett a folyton új arcát mutató hírhozó a tízezer bakancsot hozza el, melyek eltaposták a férfit?
Az előadás egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató, ám kissé szükségtelenül billen az előbbi irányba. Való igaz, a képtelenség mindig kicsit nevetséges is. A hoszszan kitartott zárójelenet talán épp ezt hivatott ellensúlyozni: hogy is állunk a szörnyűségekkel? A lovakkal? A pusztulással? Hát így.
(Kisvárdai Lapok, XII. évfolyam 4. szám, 2010, június 22.)