ÍME, BIZONYSÁG

Írva : 2012 december 20

SZEGŐ JÁNOS – revizoronline.com

Tetemre hívás; Háljunk egymásba járni / Komáromi Jókai Színház; Aradi Kamaraszínház – Határon Túli Magyar Szíházak Szemléje 2012

Arany-balladák és Petri György szerelmi költészete. Van köztük legalább száz év távolság, de másfél órányi bizonyosan.

A Határon Túli Magyar Színházak Szemléjén ekkora időbeli különbség volt a komáromi Jókai Színház Tetemre hívás című Arany-műsora és a nagyszerű Aradi Kamaraszínház Háljunk egymásba járni című Petri-estje között. Két külön előadás, két külön ügy, de a véletlen rezonanciája mégis egyetlen cikkbe közelíti a két produkciót.

(…)

A Petri-esttől megint mást vártam, és emiatt mástól is féltem. Petri habitusa és a versek referenciális energiája is könnyen azt a csapdahelyzetet eredményezheti, hogy a szerelmekkel és szakításokkal tagolt életrajzot egy az egyben alanyi hangon vigyék színre. Az aradiak nem eljátsszák Petrit, hanem Petrivel játszanak. Ahogy az előadásról maguk írják: Érzelem és értelem szubsztanciák, két férfi szavai egy női tekinteten át. Egy az egyben helyett inkább három az egyben.

Tapasztó Ernő és Balog József kettőse olyan, mintha Petri lefordította volna Beckett Godot-ját. Tapasztóék pedig Petrit fordították. Nem le- vagy ki-, hanem át. Egy másik közegbe. A két világvégi fazon valahol a semmi közepén és már mindennek a végén dekkol. Tapasztó egy koporsónak is alkalmas doboz mögül mászik elő a legelején, Balog József kisvártatva egyenesen a láda mélyéről érkezik. Félmeztelen. Elegánsan és akkurátusan felöltözik. Felépülünk, leépülünk, uralkodunk másokon és megaláznak minket. Vegetálunk és szeretünk. Élünk. Tapasztó és Balog végigcselekszi az egész előadást. Ezek persze pótcselekvések, de hát pót itt minden. Közben pedig beszélnek, néha beszélgetnek.

A radikális dramaturgia (rendező, dramaturg: Gujdár Gabriella) révén a hatalmi helyzetek, az uralmi alakzatok állandóan változnak. A lent és a fent mindig más. A reflexió – mely hol egy mondat, hol egy mozdulat – viszont állandó. Forog a színpad, marad a nyelv. Sára, Maya, Mari – mindnyájan ott vannak a színpadon. Hol csupán egy név árnyéka, másutt egy testrész, egy mondás. Részekből állunk össze még kisebb részekké. Telített hiányuk mellett alig fér el a két férfi. A közeg, amelyet a nyersanyagul szolgáló versanyagból megteremtenek egyszerre absztrakt és érzéki. Szavakba és tárgyakba kapaszkodnak. Mindig van a színészek kezében valami. Egy sörösüveg, egy borotva, egy kézben tartott élet kellékei. Körülzuhanják az írást.

Az Aradi Kamaraszínház kísérlete nagyszerű diadal: Petri van olyan nagy költő, hogy versei elbírják azt is, hogy a színészek játéka nemegyszer az éppen mondott szöveg fölé kerekedjen. Már amennyire van értelme ezeknek az alárendelő platonizmusoknak, hogy alá, meg fölé. Hisz az egész nem illusztráció, mindössze arra vonatkoznak, hogy olyan messzire kerülnek a szöveg közvetlen közelétől elindulva, hogy a végeredmény, a fizikai jelenlét, a testnyelv, a létritmus leválik az eredeti szövegekről. Amikor monológot mondanak, akkor is felsejlik a párbeszéd lehetősége és elemi igénye, és amikor dialógust folytatnak, akkor is megmarad menthetetlenül privátnak a beszéd. Már csak azért is érdemes mindenképpen megnézni ezt az előadást, mert a meglévő, hovatovább ikonikus, Vallai Péter nevével fémjelzett Petri-mondás vagy akár Petri-szavalás mellett, ahol a harsány önirónia hiperfigurája és a dafkeség deklamálása lendíti a versmondást, meghallhatunk egy másik Petrit. Balog Józsefé, hála a sokoldalú előadó orgánumának, fanyar és pontos – mindent ejt, miközben ő ejt vagy őt ejtik. Tapasztó Ernő hangja pedig élénk és fiatal, mint aki még előtte van élete legjobb és/vagy legrosszabb döntéseinek.

„I am here. You are there.
Néztem a távolodó
helyzetlámpák után.
Az első leckét tudom.
Most jön a lost forever.
De ehhez
már kevesebb idő elég.”

We are here. We are there. Talán ez az utolsó lecke.