7ora7.hu – Zsedényi Balázs
Sokan mondják, hogy a színészethez exhibicionizmus kell, és ilyenkor nem a kifejezéskényszerre, hanem a kényszeres önkifejezésre gondolnak általában, és lehet, hogy ez tényleg így is van, sőt. Ez persze egyáltalán nem baj, olyannyira nem, hogy ez nem csak a színészetre igaz, hanem bárminő művészetnek is az alapja kell, hogy legyen: az alapvető tetszeni akarás nélkül ugyanis elveszik a kapcsolat művész és alkotó között. Ez persze spanyolviasz, de a Megöltem az anyámat alatt ez a gondolat sokszor felötlött bennem, és nem azért, mert rossz előadást láttam volna.
Nem volt rossz: többnyire egyszerűen érdektelen volt. A Megöltem az anyámat már dramaturgiailag is bonyolult, ugrálunk az időben, a valóság és fikció között, belső monológok és párbeszédek között, mindez két színésszel megoldva. Visky András darabja pedig annyira kelet-európai, hogy azt tényleg lehet tenni bármilyen stilizált térbe – és az alkotók ezzel nem is bánnak csínján, minden fekete, és ehhez képest minden tárgy a semmiben lebeg –, akkor is kelet-európai marad: egészen átüt a por, a kosz, a megalázottság, az identitáskeresés, a fájdalom, a keserűség, a boldogtalanság és a magány, és mégis van mindebben valami mélyen szerethető. A kislány, akinek az életét az intézettől a kisvárosi lebujon át az anyával való találkozásig követhetjük, kedves, naiv és romlatlan, akármit is csinál. Az ő kitalált figurája: Csipesz, akit soha nem hagy el, ő az apja, az anyja, a testvére, de sokkal inkább a barátja, méghozzá kölcsönösen legjobb barátja. Szentimentális alaphelyzet egy közel sem szentimentális térben és időben.
Molnár Margitnak a naivitással még nincs is nagyobb gondja, a naivitás árnyalataival, a szituációhoz való hozzáillesztésével már annál inkább. Ez a lány ugyanis az első pillanattól az utolsóig ugyanolyan. Ez már korántsem izgalmas színpadi akció, még akkor sem, ha Molnár koncentráltan hajtja végre a rendezői instrukciókat. Csakhogy szerepformálás helyett a rendezői instrukciókat hajtja végre inkább, ami ahhoz sok, hogy ne legyen mozgalmas az előadás, ahhoz pedig kevés, hogy ettől működjön is. Visky András rendezőként bár látszólag sokat bíz a színházra – fekete tér, fekete jelmez, konstruált világítás, hangsúlyos kellékek, teátrális finálé –, igazából a szövegen keresztül szeretne fogalmazni, ahhoz pedig már terjedelmében is hatalmas a lány szerepe, hogy egy kitartott karakter legyen az egész. Hiába történik egy váltás a történetben – a kislányból nagylány lesz –, ez is pusztán lejelzett, nem pedig lényegi változás marad, amiben a pozőr nőiség valódi viszonyba kerülhetne a belül megmaradt kisgyermekkel. Harsányi Attilának ebben a drámában kiegészítő szerep jut a misztikumában is inkább valóságos és kissé hideg barát szerepében, de Harsányi már egy félmosollyal is érzelmesen tudja jelezni: valóban szereti a lányt, akinek a nyakában lóg.
Az egészből viszont hiányzik a tetszeni akarás. Nem is a színészektől elsősorban, hanem Visky András rendezéséből. Hiányzik az, hogy ne csak színpadra rakni, hanem elmesélni is akarja a történetet, és ne tartsa evidenciának a nézői figyelmet a színházban. Ugyanis nem az. Azért percről percre meg kell harcolni, mert az okos vagy szép gondolatok másként a stilizált térben landolnak, ami a fekete vászonnál véget ér. És már az sem esik túl nagy súllyal a latba, hogy mi történt az anyával, mindennek az origójával, az eredővel.
Egy biztos: szép, tiszta történetet látunk egy kelet-európai szívből, Kelet-Európa szívéből, de itt és most mégis nagyon távol tőlünk.