7ora7.hu – Zsedényi Balázs
Az biztos, hogy az Aradi Kamaraszínház tartja magát az ígéretéhez, ami már önmagában is izgalmasnak tűnő vállalkozás: minimál-szürreál musical lesz ma este terítéken. Minimál, mert alig van díszlet meg kellék és mindössze kettő plusz egy szereplő játszik, szürreál, mert a hangulat Beckett-tel és Ionescóval rokon, és musical, mert három zenész segítségével néhány dal is életre kel. Kétségtelenül izgalmas előadás született ebből az ígéretből, még ha nem is teljesen kiforrott még, hogy mi is ez az egész.
A történet szerint két férfi különös módon bennreked egy épületben, ahol elvileg nem lehetne rekedni, és megjelenik egy lány valahonnan, aki halott, de él, meleg a teste, de nincs eszméleténél és nincs vele minden rendben alul – Zsíros Linda alapvetően mozgással van jelen a produkcióban, végig tartva a tündér titkát. Az egyik férfi meg van róla győződve, hogy a különös módon odatermett lány egy tündér – erre csalhatatlan jel az elsődleges nemi jelleg körüli bonyodalom –, ő a gyerek, az örök álmodozó, az érzelmi lény, a másik férfi pedig fáradhatatlanul keresi a racionális válaszokat, ő a megrögzött materialista, a vagány(nak látszó), a laza(’skodó) – kicsit olyanok, mint Mrożek Mulatságában B legény és N legény, ők is csak pózokból vannak, felvett figurákból, a személyiségre ráégett viselkedésminták határozzák meg őket. Harsányi Attila a gyerekességében megingathatatlan karaktert egyre tisztuló hittel bonyolítja bele a tündérsztoriba, Tege Antal pedig gondosan koreografált túlmozgásossággal emeli ki figurája bizonytalanságát. Izgalmas is lehetne ennek a két tökéletesen eltérő alaknak a találkozása, a kettejük viszonyába kódolt ellentét sistergése, amit az egymásra utaltság egyenesít barátsággá, de míg külön-külön jól működnek a karakterek, nem találkoznak egymással igazán téttel bíróan a színpadon, és ez alapvetően határozza meg az előadás erejét, ugyanis valódi sztori és drámai konfliktus híján nem nagyon van, ami ezt pótolná.
Ami részben pótolja, az például a szcenika: Tapasztó Ernő rendező kereszt alakú, pallókból épült díszlete bár beszorítja a játékot egy viszonylag kicsi térbe, ami a minimálhoz passzol, de nem könnyű rajta a koreográfiát eljárni, mégis egyenesen vezeti a látványt az utolsó, teatralitását tekintve igen hatásos záróképhez, amelyben a be- és kihatolásra kerül sor, és ezen keresztül e szexuális frusztrációra felfűzött előadáson robbanásszerű orgazmusként ékeskedik koronadíszként a tündér szublimációja – bár ezt az értelmezést az olyan egyházi adalékanyagok, mint a hatásvadász orgonakíséret és a kereszt, némileg megnehezítik. Vagy pótolhatják a játékot a rendre e be- és kihatolásról változatos nyelven felcsendülő zenei betétek, amelyek között akad magyar, román, francia, német és angol dal is, és sokkal erőteljesebben képviselik azt a bátorságot, radikalizmust és zabolátlanságot, amit ez a szürreális anyag feltételez, mint a prózai részek, amelyek tartalmilag viszonylag gyorsan belefáradnak abba, hogy a tündér egyszerűen nem szolgáltat annyi drámai alapanyagot, amivel a rendelkezésre álló jelenetek kitölthetőek lennének. Ezek a dalok sokszínűek, Tege Antal német dala akár egy Rammstein-nóta is lehetne, de akad musicalklisékre épülő tercett, Éder Enikő pedig, aki ezúttal elsősorban zenészként van jelen a produkcióban, olyan varázslatosan énekel el egy francia sanzont, hogy arra komplett dalestet is építeni lehetne.
Minden ott táncol az abszurd és a reál határán, és ezen a mezsgyén magabiztosan egyensúlyoz a produkció. Hogy pontosan hova vezet ez az egyensúlyozás, az még nem teljesen tiszta: a szexuális frusztráció posztmodern oratóriumaként ugyanúgy működik, mint valamilyen klerikális apokalipszis abszurd varietéműsoraként, de ez a könnyűség a szürreállal: el lehet siklani afelett, hogy nem találja meg minden feltétlenül a helyét, elég, ha az egész hatásos. Márpedig itt az egész hatásos – pláne a ráadáskoncerttel, mert tényleg jók a dalok, főleg a főtéma –, még ha a részletek önmagukban sokszor nem is erősek. Lehet, hogy ha lett volna az előadáshoz egy karakteres darab, könnyebben és kiegyensúlyozottabban ment volna az agyeldobás is.