Ahhoz, hogy remekmívű monodráma szülessen, Író kell, Rendező és Színész. Alina Nelega
fantasztikus beleéléssel képzeli el a náci háborús főbűnös lelkivilágát, a fanatizmus, az ag-
resszió, a hétköznapi paranoia és a szenzitív bizonytalanság alkotta, korántsem őrült sze-
mélyiségképet. Nézőpontjai változatosak, az indítékok újragondolása igen kreatív, ítélke-
zés helyett csupán megmutat, helyenként még valami homályos együttérzés csíráit is felfe-
dezhetjük. Anamaria Pop, megannyi magyar és román mű kétnyelvű, oda-vissza forditója,
keményen fogalmazott, hihetetlen intenzitású textust ad az előadás alkotóinak kezébe.
A rendező Tapasztó Ernő, gondos elemzőmunkával jelenetezi az örvénylő tudatfolyamot,
mesterien építi fel a hangváltások partitúráját. Klasszikus zongorafutamok, plasztikus fény-
használat tagolja a cselekményt, az utóbbi skálája a rideg cella-világítástól a nő-monológ
goyai groteszkjéig ível, a csak felülről árnyékoló fény által pedig eizensteni szörnymaszkok
születnek. A ruházat, a kellék a rendező és a színész közös munkáját dícséri: a sokgombos
állig zárt, puritán papi öltözék, a levesesfazék, amely később lavórként funkcionál, a ször-
nyű mementóvá váló, apokaliptikus húsdaráló.
Rudolf Hess, az egyre nyilvánvalóbb vereség előérzetével, átröpült Angliába, úgymond: a
fegyverszünetről, a békéről tárgyalni. Példás következetességgel az angol vezetés szóba
sem állt vele, lecsukták, – magán/?/bravúrja nem mentesítette a nürnbergi perben, élet-
fogytiglant kapott. Bizony nagyobb büntetés ez, mint egy ciánkapszulás öngyilkosság, 45
év magánzárkában, az nem a pokol, az az élve eltemettetés. Lassan felőrlődik a személyi-
ség, bomlik az agy, de a mélyben ugyanazok az elborzasztó indulatok működnek, amelyek
Hitler helyetteseként vezérelték. Harsányi Attila néhány furcsa bevezető gesztustól el-
tekintve, szinte a teljes normalitásból indítja szerepét, amikor utolsó repüléséről beszél
és azt az istenkeresés transzcendens magasába vizionálja, majdnem együttérzésünket is
sikerül elnyernie. De „Isten halott”, a szolgalélek a Vezérben találja meg a minden kérdés-
re egyértelmű választ adó parancsolót, színpadi létezésében fokról fokra állatiasodik el.
Ahogy csattogó fogakkal zabál, ahogy a nyers húst tépi, ahogy a gyűlölet örjöngésében
saját karját darálja be csuklóig, az az emberi lélek legembertelenebb mélyrétegeinek ka-
tartikus önboncolása. Sátáni mimika, sistergő kitörések: Harsányi Attila istenkísértő út-
ján a megszállott tömeggyilkos figuráját a latinovitsi Cippola démonikus szféráiba emeli. A
játék mesteri stilizálása dermesztő ellenpontja a téboly szélsőségeinek: nálunk az öncson-
kolás minden bizonnyal véres festéközönbe torkolt volna, – mennyivel rettentőbb a vörös
gézbe burkolt végtag… Az elfojtott kacagás sikolyként tör elő belőlünk a rikoltó fejhan-
gon handabandázó nőellenes monológnál, – (ha mernénk, legszívesebben egyetértenénk),
de egyre inkább kénytelenek vagyunk: saját fasizmusunkkal szembesülni, a köröttünk ké-
szülődővel és a bennünk lappangóval egyaránt.
Darvas Iván: Popriscsin, Várnai Szilárd: Charlotte von Mahlsdorf, Bíró Kriszta: Sárbogárdi
Jolán, Scherer Péter: Klamm tanár úr… A felejthetetlen EgySzálSzínész Remeklések közé,
ráadásul egy frissen alakult színház első produkciójaként, emblematikus felütésként sorolt
be Harsányi Attila Rudolf Hess-e. Kisvárda, Miskolc és Zsámbék után, mindenképpen lát-
hatóvá kell tenni a budapesti közönség számára is!
(toptipp.hu, 2009.)