A nürnbergi perben a szövetségesek az öngyilkosságot elkövetett Hitlert vagy Goebbels-t már nem tudták felelősségre vonni, de 24 náci vezetőt (köztük Albert Speer-t, Rudolf Hess-t, Hermann Göringet, Willhelm Keitel-t) első körben bíróság elé állították. Közülük 12-t halálra ítéltek. Ennél viszont jóval többen voltak azok, akiknek háborús bűnökért felelniük kellett. Például a hírhedt SS-halálbrigádok, az úgynevezett Einsasgruppek tagjai.
A legrejtelmesebb ítéletet Rudolf Hess kapta, akit tényleges életfogytiglani fegyházbüntetésre ítéltek. Rudolf Hess, aki Hitler helyettese volt, akinek a náci diktátor lediktálta a Mein kampf-ot annak idején és aki 1941. május 10-én titokban Angliába repült-állítólag a békéről tárgyalni.
A Hessnél sokkal súlyosabb bűnöket elkövető Albert Speer vagy Visenmayer is kiszabadult 10 – 15 év fogság után. Tulajdonképpen 1966-ra minden háborús bűnös, akit nem végeztek ki, már szabad volt. Kivéve Rudolf Hess-t. Ő végül 1987-ben 93 éves korában hal meg a spandaui várbörtönben, ahol egyedüli rabként tartották fogva, angol, amerikai, és szovjet őrség vigyázott rá. Rudolf Hess halálának pontos körülményeit még ma is homály fedi. A szovjetek és az amerikaiak állítólag betegségére való tekintettel kiengedték volna, de az angolok ezt ellenezték és az ő felügyeleti idejükben halt meg. Titokzatos körülmények között.
És itt kezdődik az igazi „legenda”, véget nem érő kérdés sorozat, amire egyik nagyhatalom sem volt hajlandó választ adni. Ha Hess-t, akit csak az utolsó vádpontban (a háború előkészítésében való részvétel) találtak bűnösnek 40 évig bezárva tartják, akkor a sokkal nagyobb bűnöket kitervelő és abban aktívan részt vevő más náci vezetőket (Speer, Visenmayer stb.) miért nem? Miért nem látogathatta meg soha, senki Hess-t? Miért nem készíthettek vele interjút 40 év alatt? Mit tudott, amely miatt hermetikusan elzárva tartották a nyilvánosságtól?
A Pinceszínház idei évadjának utolsó bemutatójaként, az Aradi Színház- Szegedi Hetek Csoportjának vendégjátékában vitték színpadra Alina Nelega „Rudolf Hess tízparancsolata” című darabját. A Tapasztó Ernő által rendezett irtózatos erejű, megrázó, felkavaró és természetesen felháborító monodrámában Rudolf Hess-t Harsányi Attila alakítja. Maga a mű abszolút történelmietlen, mivel még utalások sincsenek benne a Hess-ügy ellentmondásaira. A szerző tényként kezeli, hogy a náci alvezér öngyilkos lett, holott ez korántsem egyértelmű. Sok történész ugyanis mindmáig arra gyanakszik, hogy –mivel túl sokat tudott az angolok nácikkal kapcsolatos politikájáról és gesztusairól- a brit titkosszolgálat kommandósai végezték ki, méghozzá Churchill parancsára. Beszédes tény, hogy az angolok 2017-ig titkosították a Hess-ügy dokumentumait. Addigra már senki sem fog élni, aki megerősíthetné vagy megcáfolhatná őket. Mindenesetre tény, hogy a korabeli angol arisztokráciában és a még a királyi udvarban is szép számmal voltak antiszemiták, náci-barátok. Persze a háborút követően után, a győztes hálás szerepében tetszelgő és jó hírükre mindig is kényesen vigyázó angolok mindezt tagadták és még a náci kapcsolat nyomait is igyekeztek eltüntetni. Hess ugyanis -egyes mérvadó és logikus feltételezések szerint- a náci Németország nevében szövetséget ajánlott az angoloknak. A britek válaszát és eleinte pozitív hozzáállását mindmáig gyanús, mesterségesen keltett homály fedi.
A „Rudolf Hess tízparancsolata” című darab a megbomlott elméjű, életének saját kezével véget vető diktátor elmélete mellett teszi le a garast. Ebből a tézisből kiindulva –konkrét adatok és tények híján, művészi és történészi fikciókra alapozva- próbálja meg feleleveníteni Rudolf Hess utolsó napjait. Harsányi Attila a darab egyetlen szereplője, aki teljesen betölti és uralja a szinte üres színpadot. Szövege nehéz, darabos-hol magában motyog, hol ordítozik, egy évtizedek óta börtönben raboskodó ember beszéd- és gondolatfoszlányait próbálja rekonstruálni. Harsányi olyan erővel éli bele magát Hess szerepébe, hogy az néha már emlékezete rovására megy, meg-megakad a szövegben. A helység berendezetlenségéből (egy szék, lavór, asztal) rögtön látszik, hogy egy celláról van szó. Hess monológjai során a Tízparancsolatot veszi végig, parancsról-parancsra. A náci vezető már nagyon korán elvesztette hitét, Istenben és az egész egyházban. Ezen az úton haladva talált rá Hitlerre, mint pót-istenre, akiben később szintén csalódott, sőt korábbi pártfogója a 1940-es évek elején örültnek nyilvánítatta. De nem ölette meg, és ez ritka, meglepő, megmagyarázhatatlan fordulat volt a politikai ellenfeleivel addig kegyetlenül leszámoló diktátortól.
Hess egyedi kommentárokat fűz az egyes parancsolatokhoz, halála előtt el- és le akar számolni Istennel. A fények, a színpadra gyakran ráboruló sötétség zavarba ejtő, tízszer sötétül el minden. Majd többé már nem gyulladnak fel a lámpák. Hess zavaros, hol önmagát mentegető, hol legmélyebb titkairól (homoszexuális hajlamai) valló rezdülései, gondolatrohamai megszűnnek létezni. A falak közé zárt, Gyűlölet útjára tért emberből fokozatosan állat lesz. Elveszti önmaga felett a kontrollt, miközben agyának egy része tisztán látja és szűri a körülötte felépülő új, „demokratikus” Németországot. Undorral fordul a zsidók, a bevándorló arabok, Amerika és saját hazája ellen. Nem tud mit kezdeni az új világgal-miközben saját, náci rendszerüket sírja vissza, az is kiderül: milyen mértékben nézte le saját elv- és párttársait. Marad a kötél, az egyetlen biztos pont.
Félelmetesen realista darab. Történelmietlen, elnagyolt, de tanulságos és elviselhetetlenül igaz. Nem konkrétan Hess-ről és még nem is a nácikról szól. Csak első látásra. A színpadon örjöngő, habzó szájú és végül tehetetlen, apadhatatlan gyűlöletét önmagán levezető emberi lény, az örök diktátor szimbóluma. A XX. század eltévelyedett emberévé, aki elhagyta, majd szembeköpte Istent, de nem talált helyette mást, csak ördögöket.
Harsányi Attila teljesen átadja magát a szerepnek. Kínlódik, gyötrődik és végül Hess-el együtt megsemmisül. Aztán sötét lesz és senki sem tapsol… Nem azért, mintha a közönségnek nem tetszett volna a darab. Túl erős, intenzív alakítást láthattunk. Idő kell, míg feldolgozzuk, megérteni pedig sosem fogjuk, merjük. A főszereplő az előadás végeztével nem tud kibujni Hess-bőréből, reszketve, verejtékezve tántorog ki a színpadra. Közönsége pedig gyorsan, szinte kötelességszerűen tapsol. Aztán menekül ki a kicsiny, Pince-helységből. Jobb kimenni, elmenni, vagy inkább elmenekülni… Jobb, mint szembenézni a ténnyel: gyilkosok földjén élünk. A magunk mögött hagyott század pedig nem ’90-el és a Coca-Colával kezdődött.
Náci, nyilas és kommunista gyilkosok, szülők, ismerősök és ismeretlenek hagyták ránk ezt az országot. Olyan emberek, akik semmivel sem voltak jobbak, vagy rosszabbak Rudolf Hess-nél.
Sokan fellélegeztek a Nürnbergi per után, pedig a náciknak csak egy kis részét ítélték el-szellemük pedig tovább élt. Magyarországon is.
A Duna-parttól az Andrássy út 60-ig, mindenhol ott lappang a halál. Vörös és barna mocsokban gázolunk mind a mai napig. A halál, az elmúlás népe vagyunk, mi magyarok és az egész emberiség. Aki rejtőzködik és tagadja mindezt… önmagát csapja be.
Megoldás? Talán nincsen. Vagycsak túl közel van. Mint Isten, akit elhagytunk és most mindanyiunkat visszavár.
(Szilágyi Iván Péter, liberalcafe.hu)