Ahogy a Jászai című előadás színházesszencia, úgy a Rudolf Hess tízparancsolata még egy lépéssel továbbmegy: Alina Nelaga szövege remekmű. Egy bomló elme dermesztően egyszerű és világos lenyomata, egy gondolatkísérlet Hitler egykori helyettese, az akkor már 45 éve börtönben lévő Rudolf Hess utolsó napjairól, perceiről. A szerző mint dokumentátor, mint analizátor – helyenként egyenesen mint anya – megért, de el nem fogad. Azt a pontot találja el a patológia és az érzékenység közötti határsávon, amely a nézőtéren ülők számára is ismerős lehet. Ahogy Kertész Imre minden – szépművészeti és egyéb – megnyilvánulásában igyekszik meggátolni, hogy a holokausztot egyszerűen őrületként, az irracionalitás tombolásaként tudhassuk le, úgy Alina Nelaga szövege is magunkba nézésre kényszerít, ha nem is a társadalom – miként Kertész Imre -, de az egyén szintjén mindenképpen. És ez a magunkba nézés legalábbis kényelmetlen.
Harsányi Attila játéka eloldja a szöveg tömbszerűségét, testi-lelki hullámzást ad neki: egyik pillanatban csendes delejjel szólal meg, hogy nem lehet nem hinni neki, majd harsány-cirkuszi tónusban parodizál, megint máskor az irónia finomságával, és újra csak a legteljesebb emberi érzékenységgel szól hozzánk. Eleinte szálfaegyenesen, valamiféle papi öltözetben, később félmeztelenül, mint kissé felpuhult katonaember, aztán egyszer csak szöveget darál, miközben a bal kezét is bedarálja a húsprésbe. A színészi képességek és a szakmai teljesség olyan szintjén mindezt, ahol már lényegtelen a kérdés, hogy mennyi ebből a technika és mennyi az átélés. Se részt venni nem enged, se távol maradni, pontosabban néha az egyikre késztet, néha a másikra, van, hogy egyszerre mindkettőre. Félelmes, megrázó élmény.
A Zsinagógában egy náci tisztről szóló színdarab. A fekete-fehér háttérfal előtt, fekete és fehér tárgyakkal körülvéve, ahol a piros tál és a vöröslő hús látványa szinte sérti, sokkolja az érzékeket. A színészi játék sokszínűségét a legteljesebb egyszerűség ellenpontozza: Hess figurájának patológiájára visszatérően utal egy gesztus, a karmesteri vezénylésre hajazó, egzaltált, szaggatott mozdulatsor a pattogó zenei betét ütemére. Minden világos és magától értetődő: színház ez is.
Harsányi Attila több nézőpontú játéka bár eloldja Alina Nelaga szövegének artisztikus monolitikusságát, végezetül az előadás ugyanoda ér el: az őrület és a hétköznapi megszállottság határvidékére. Csak – szemben a szöveggel – minket, nézőtérieket is odavisz.
(TÖRÖK ÁKOS, criticailapok.hu)