Urbán Balázs – Kisvárdai Lapok, 2013. június 24., hétfő
Furcsa látvány a két mikrofonállvány; Vlagyimir Viszockijt egy szál gitárral képzeli el az ember; magányos farkasként, aki pusztába üvölti fájdalmát – még akkor is, ha tisztában van azzal, hogy ez csupán sztereotípia. Amikor azután belép a színre Harsányi Attila és Vihula Mihajlo, s két nyelven, finoman évődve, a közönségre ki-kikacsintva elkezdik az előadást, érezhető lesz: a következő 70-80 percben nem szellemidézés zajlik majd. Kérdés persze, Viszockij szelleme megidézhető-e úgy, hogy sorai itt és most éppoly húsbavágóan érvényesnek hassanak, mint megírásuk idején. Az alig több, mint negyven évet élt legendás költő, színész, zenész életművét sajátos kettősség jellemzi: egyfelől a brezsnyevi idők „passzív ellenállásának” szimbolikus alakjának tekintjük, másfelől dalai részei annak a kánonnak, mely az orosz irodalmat és zenét mint valami fájdalmasan szép, ám kívülről alig-alig érthető, inkább hangulatával elvarázsoló, megfoghatatlan képződményt tárja elénk. Ez a furcsa kettősség nehezen oldható fel; ha egy versnek, dalnak a hangulata az igazán fontos, jelentése aligha lesz markánsan jelen idejű. Az Aradi Kamaraszínház előadása mintha egyszerre próbálná a két megközelítési lehetőséget felvillantani. Az előadást egy játékos asszociációs rendszer tartja össze, mely Viszockij dalaira különböző szövegrészleteket fűz fel. E részletek néhol pusztán tematikailag kapcsolódnak a dalokhoz: ha egy étel, ital kerül szóba, elhangzik a receptje. A múltidézés vicceken, anekdotákon keresztül történik. Máskor a hangulat a fontos: a zene megidéz más közkedvelt orosz dallamokat is. Vihula Mihajlo nemcsak a dalokat játssza magával ragadóan, hanem egészen virtuóz módon köt át a Padmoszkovnüje vécserá-ról a Kalinka, kalinka maja-ra. Ám az irodalmi asszociációk egy része mégis a dalok mélyebb jelentéséhez kötődik; nemcsak az előadás címe utal Ginsbergre, de jó néhány sor is elhangzik az Üvöltésből. És amikor a viszockiji lázadást közérthetően kifejező dalokhoz ér (pl. Farkashajsza; Adjatok a kutyáknak húst), Harsányi Attila előadásmódja is keményebbé, feszesebbé válik, s ezzel együtt a mondandó is fontosabbnak érződik az atmoszféránál.
Harsányi azonban sem ezeken a pontokon, sem másutt nem próbálja az énektechnika vagy a gesztusok, allűrök imitálásával megidézni Viszockijt. Saját személyiségéhez igazítja a dallamokat, s igyekszik a helyzet óhatatlan monotóniáját oldani. Ezt szolgálja az egyes dalokhoz társuló eltérő énektechnika, az ének megszakítása, a viccek betoldása, az előadópáros közti játékos, teátrális évődés. Mindez eltávolít talán Viszockij szellemétől, de megsejteti, hogy dalai többféleképpen felhasználhatók, mint a sztereotípiák alapján gondolnánk. Nem biztos persze, hogy ennek a játéknak a Művészetek Háza Kamaraterme a legalkalmasabb helyszíne. Az egykori szabadtéri sátorban, melynek ma már a hűlt helyére sem biztos, hogy emlékszünk, alighanem autentikusabb helye lett volna a nem egészen egyenletes, de színeivel, játékosságával, a sablonoktól való eltérésével végül is meggyőző produkciónak.