Jámbor Gyula, Nyugati Jelen
Amikor a színész feláll forgószékéből, az egyórás előadás nagyon kevés kellékeinek egyikéből, felzúg a hosszas vastaps: a közönség érzi, tudja, hogy egészen különleges színészi teljesítményt látott.
Ami az Aradi Kamaraszínház hétfői – magyar ősbemutatóként meghirdetett – produkciója után mindenekelőtt megragad, az Harsányi Attila kivételes alakítása. A Sex, drugs, gods & rock ’n’roll, aradi felfogásban, egyszemélyes darab. Bukarestben (is) játszották már, évekkel ezelőtt, több szereplős változatban, de az aradi néző ennek tudatában joggal kérdezhetné: minek a több színész, ha egy is bőven elég? Persze csak akkor, tehetné mindjárt hozzá, ha azt Harsányinak hívják. Aki elképesztő: fél tucatnyi figurát jelenít meg annyi időkülönbséggel, ami alatt székében forogva szemüveget cserél, előveszi, leteszi a muris, zenélő, mozgó játékszert – és a következő pillanatban az előzőtől teljesen eltérő hanghordozásban, beszédmóddal, gesztusokkal egy másik szereplőt hív életre, bár jelmezt se váltott: végig ingben, nyakkendőben, zokniban, de alsónadrágban (a nadrágját éppen vasaltatja) ül szemben a közönséggel. A jelmez, meg több, nevetésre ingerlő szellemes kiszólás feltétlenül komédiára utal, de ne ítéljünk hirtelen: véresen komoly tragikomédiát, maró társadalmi szatírát, vagy ki tudja, pontosan mit látunk.
De mi is ez a darab?
Előadás után az egyik (régi és vájtfülűnek ismert) színházjáró – miután elragadtatással beszélt a színészi játékról – azt mondta: szeretné elolvasni, mert annyi minden volt benne, hogy nehéz első hallásra ítélkezni. Igaza van, de hát ez a nagyon „tömény” darab nem létezik nyomtatott vagy elektronikus formában, talán csak egy, vagy néhány példányban van meg. Nem puszta fordítás, hanem átdolgozás: a rendező Tapasztó Ernő, a fordító Fekete Réka, a színész Harsányi – szerintem kitűnő – közös munkája a dramaturgia. A darab „atyái” az amerikai Eric Bogosian színész, rendező, dráma- és regényíró, az amerikai irodalom amolyan fenegyereke (bár gyereknek manapság, 61 évesen, kissé koros – igaz, művét majd’ 25 éve írta), meg egy irodalmi Nobel-díjas portugál, a négy éve halott José Saramago. Honnan, miből mennyit merítettek az aradiak, nem is nagyon lényeges (Bogosian Sex, drugs, gods & rock ’n’roll-ját a YouTubon is megnézheti, angolul, az érdeklődő olvasó), a fontos az, hogy kitűnő, bár távolról sem derűlátó és biztató összeállítás született, amely az amerikai társadalom egyfajta mai képét vetíti a néző elé. Minthogy azonban a világ elképesztő ütemben „amerikanizálódott” (nemcsak annak jó, de még inkább rossz oldalait is átvéve) az utóbbi negyedszázadban Kelet- és Közép-Európában is, a néző úgy érzi: semmi sem idegen számára abból, amit a színpadon lát, ez a darab rólunk, hozzánk (is) szól. A magát mindenhatónak képzelő, csak a pénzt hajhászó (a profit mindenekelőtt), bárkin átgázoló menedzser, a bibliai történeteket újraértelmező, kissé nevetségesnek beállított „filozófus”, a drogos, majd drogellenes félművelt rocksztár, a látszatokat megőrizni kívánó férj, apa, a producer, az egzaltált, bár az igazat kimondó környezetvédő stb. napjaink jellegzetes alakjai, közülünk valók – karikírozva, természetesen, hiszen virulens szatírával van dolgunk.
Ahhoz, hogy (az immáron „sajátunknak” tekintett) Harsányi eddigi pályafutásának talán legjobb alakítását nyújtsa (nem először győződtünk meg róla, hogy remek színész) néhány, rokonszenvesnek aligha mondható figura bőrébe bújva, olyan (és úgy megrendezett) darab is kellett. Örülünk, hogy megkapta. Rossz belegondolni is, mivé válhatott volna ez a (most szikrázó) monodráma egy gyenge vagy közepes színész „kezében”.
Az összhatásról szólva ne feledkezzünk meg a Borsos Pál és Éder Enikő által komponált, nagyon jó, helyenként agresszív, hatásos eredeti zenéről, amelybe szervesen illeszkedett a Cohen-féle közismert Halleluja.
Nem hiszem, hogy tévednék: az Aradi Kamaraszínház őszi debütje, a Sex, drugs, gods & rock ’n’roll díj(ak)ra ítéltetett. Ha nem így lesz (nézzék el a nagyképűséget), nem csak az én készülékemben van a hiba.