Thealter U21 (2011)

Írva : 2011 december 20

Gyulai Zoltán, Apertúra Magazin

Heiner Müller kétszereplős Kvartettje az Aradi kamaraszínház előadásában igazi fajsúlyos, nehezen emészthető anyagnak bizonyult; a szöveg szerzői utasítása szerint a helyszín „szalon a francia forradalom előtt vagy bunker a harmadik világháború után”. Mindez Balog József rendezésében egy óriási bemozogható-megmászható női testben, amely mindvégig a darab színhelyéül szolgál. A képszerű nyitójelenet során a színpad közepén felmagasodó egységes testkompozíció lassan két szereplővé hasad (Merteuil – Éder Enikő, Valmont – Harsányi Attila), hogy aztán a kegyetlenül pontos, akkurátusan megszövegezett dialógusokban ők maguk is újból megkettőződjenek. A buja érzékiséggel megalkotott, halálos kéjvággyal átitatott mondatok mindvégig egyfajta józanul megszólaló libertinus csábító retorikát működtetnek.

Choderlos de Laclos levélregény-elődszövegének szellemében jólformált próza-szövegrészeket kell a színészeknek működtetni a színpadon, s ez nem kis feladatot ró rájuk. Színészi játékuk során azonban egyáltalán nem törekszenek úgynevezett „valós” érzelmek vagy indulatok valósághű megformálására: az eltúlzott, végletekig vitt színészi játék minden elemével a saját magának látványként-látványosságként felkínálkozó emberi egzisztencia végleg önmagára záruló buja reprezentáció-éhségét hirdeti (e vonatkozásban a levélregény műfaji hagyományának jelentősége valószínűleg túlértékelhetetlen). A túlzó gesztusjegyekből és beszédformálásból önálló értékkel bíró, autonóm nyelv születik, amely azonban távolról sem parodisztikus célokat szolgál, és egy pillanatig sem tűnik öncélúnak vagy indokolatlannak.

A színpadképet uraló hatalmas női szobortest abroncsos szoknyája alól feltáruló díszlet pedig polgári kőszínház kényelmes páholyaként játssza egymásba a cselekvő (a játszó) és a szemlélő (a néző) terét, végérvényesen összekapcsolva a vágy- és sorslehetőségeit végsőkig kimerítő, szerepeikben „kvartetté” hatványozódott páros felajzott agóniáját a magában tükröződő színpadiság klausztrofób tapasztalatával. Az ellenállhatatlan sodrással örvénylő, s a szövegek bonyolultsága ellenére mégis valamiféle egyszerre vonzó és izgalmas verbális aberráció jegyében szédítő gyorsasággal felhangzó mondatok időnként túllicitálni látszanak az emberi befogadóképesség korlátait; mindezt azonban nem hiányosságként, hanem az előadás (és persze Éder Enikő és Harsányi Attila) vitathatatlan erényeként, sőt, közvetlen örömforrásként érzékeljük.