van, akinek egy élet kevés. vagy elégedetlen vele, vagy újra szeretné kezdeni vagy csak egyszerűen be szeretné fejezni. van, akinek sok az, amije van, van akinek sosem lesz elég, vagyunk úgy, hogy kevés ez a kis élet. de én ismerek valakit, akinek az, amit kapott, amit adott, az pont akkor volt jó, pont akkor volt helyén, amikor annak a helyén kellett lennie, és úgy lettek elrendezve a dolgok, hogy ne legyen kevés ez az élet, hogy minden beleférjen, ne maradjon ki belőle semmi, és mégis maradjon valami utána…
szóval…
Hol volt, hol nem volt volt egyszer egy szőke lány, aki egyszerűen csak szeretett beleélni a világba,
Volt egy szőke, szemüveges lány, aki kiment Amerikába, mint a költők, írók, zenészek, színészek, képzőművészek szokták…
És voltak városok és voltak országok, és keveredtek, folytak egymásba, mint a vérér-térképek az iskolai falakon: Kolozsvár, New York, Arad, Budapest, sok kis Magyaroszág, sok kis Erdély, sok kis Románia, és egy kis Olaszország.
Hogy aztán végleg Arad maradjon…
És a művészettörténet, és a zene, természetesen Chopin, és az elmaradhatalan bicikli, amin Mácsai Pál, sőt még Cserhalmi György is utazott a csomagtartón.
És az emberek, a nevek, a társak, a több, mint barátok: Enikő, Harsányi, Tóni, Gabi, Lajos, Jóska, mondanám még, ha magamat is nem kéne ide sorolni.
Akik vagyunk, így együtt ebben az Aradi Kamaraszínház nevű barátság-etűdben (ez megint csak Chopin miatt) hordozunk magunkkal valamit kicsikét a világmindenségből.
Miért maradtunk társak ennyi idő után? Miért merjük egymást felhívni késő éjjel, vagy akár hajnalban is? Miért bízzuk féltett, őrzött, kimondhatalan titkainkat, kincseinket egymásra? Mert halhatatlanok vagyunk kedves, Réka, azért…És a leghalandóbbak is természetesen, a legsebezhetőbbek százféle változatban…nap, mint nap kinyílunk, újra is újra kivirulnuk, hogy estére elfáradva és elszáradva teát főzzenek belőlünk Isten rabszolgái: a kacér múzsák.
Csak egy kis pohár Unikum (az Unicum szintén olyan, mint Chopin, egy likőr-sanzon, és tudom, hogy a francai sanzon milyen jó egy pohár színház, egy korty előadás után), egy szál kék hosszú Dunhill a hangulat végett, könnyű is, súlyos is, mint minden, amit az elmúlt tizenkét évben sikerült…elérni, elveszteni, megtalálni, el sem érni, el sem gondolni, és meg sem próbálni. És így kerületek helyére a dolgok. Az el nem készült előadásokból…a meg nem ivott pohárnyi szövegekből, a meg nem éltekből, az átbeszélgetett, átdolgozott éjszakákból. „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” De mi arról akartunk beszélni, amiről mások hallgattak. Túl sok volt a zaj és túl nagy a csend. Kelletél ennek a színháznak. Kelletél ennek a városnak. Kellett neked ez a város. Kellett neked, ez a színház, soha másik.
Ha az élettörténetedet kéne megírni, az eleje egy Kassák vers lenne, majd elcsendesedne lassan egy nagyregényben, belefolyna egy kosztümös filmbe, aminek egyik főszereplője egy Farkas nevű fiú, és végződne egy nagy opera-áriában, természtesen Veronában. És a legvégén belovagol egy férfi, akit nem lehet kihagyni egy szélesvásznú életből: Tibi. Mert a lovak és a férfi kihagyhatatlanok. Mint a színház: a másik nagy szerelem, a nagy kihagyhatatlan, a nagy kimondhatatlan.
Mert a színház mélyebbre hatol, mint a barátság: barátabb a barátnál és nagyobb ellenség bármiféle ellenségnél, a minden lehetséges és a semmi sem szent szentsége, a legnemesebb bor és a műanyagpalacba fröccsentett cukrozott szentelvíz keveréke. A szerelemből talán mégis van, de a színházból soha sincs kiút.
Mi aradiak szerencsések vagyunk, hogy van egy Rékánk, és Rékának is szerencséje van, hogy van Arad. Ez az Arad nevű egyetlen valami, amit mi csak Aradnak tudunk hívni, oylan, mint amilyenek mi magunk vagyunk. Van Aradnak egy olyan belső, isteni, egyetlen és megismételhettelen jellemvonása, ami a sejttjeinkig hatol, és csakis mi tudjuk, mi, aradi magyarok értjük meg az igazi aradi génjeinkbe kódolt aradiságot. Réka Aradja pedig szép, olyan, amilyen bennünk valójában. Gyönyörű. A nézők megtöltik a nézőteret, Réka tudja, kinek hol a helye, mindenkit pontosan ismer, Réka színházában pezsgő és parfümillat fogadja a nézőt, és elhisszük, hogy általa jól van elrendezve a világ, hogy ez az a a város, hogy a mosdók tiszták és a korzón a bonvivánnak köszön a patikus, hogy a primadonna ingyen issza a tejszínes kávét a cigányzenétől hangos teraszon, hogy köszönöm jár minden jó reggeltért a piacon, és a jegyedőnéni bérletet kínál a korcsolyapálya bejáratánaál, ahol a direktor úr, cigarettáját nem a foldre pöccintve megszólal: telházunk van, kollegína, töltöm önnek a liliom-teát.
Hol van Réka? – kérdik néha tőlem…
Réka? Réka szöveget ír, Réka fordít, nem ér rá, mert éppen fényez, hopp, baj van, mert megjött a „nemzeti” kamionja és gond van a parkolóhelyekkel, nincsen kész a szövegkönyv, Harsányi ottragadt valahol Békéscsaba és Miskolc közt, fél kéne venni, de a szerződést is fel kéne vinni, meg fel kell menni Pestre, Gdanskba autóval, onnan repülővel, mert akkor van öt előadás egyszerre, amikor egy is éppen elég volna, és a jelmezek kivasalva, fessen rettegnek a fogason, urak és művésznők ma milyen lábbal lépnek, ma melyik kezükkel nyúlnak beléjük, jogosítvány bent, ma megint vezetni kell, persze, mert mindenkinek jár, ugye, egy sör előadás után, és az estből még hiányzik egy vers, amit még sem írtak meg, nem baj, holnapig az is meglesz, de a dramaturgia még félkészen hever valahol az éneklő neuronok között, a laptop nem kompatibilis a videoprojektorral és a projektor megint olyan, mint az össze füstgép, képtelen beindulni, szétment a billetyűzet, ki fordítja le lengyelre a szöveget, ki viszi el a szállodába Crespo Rodrigoékat, ki teszi fel a legújabb anyagot a honlapra, ki viszi át fogában tartva…persze, hogy Réka…
aki éppen ott van a fénypultnál, a hangosítóknál, a súgólyukban, az öltözben, az ügyelőpultnál, a nézőtéren, a jegyirodábban, a szövegkönyvben, a kottában, a kottatartóban, a fotelben, a kinyíló és lehulló függönyben, a tegnap esti próbában, a holnapi teljesen félrecsúszott korográfiában, a fény előtt, a fény mögött, hangtalanul a vastapsban, a megannyi díjban, láthatlanul mindig ott van színázban, mint egy óvó, védő angyal, az örök és nyughatatlan shakespeare-i szellem, ott lesz mindig, mint az Aradi Kamaraszínház védőszentje.
Köszönöm neked Réka. Fekete Réka.
Tapasztó Ernő