Ugrai István – Magyar Színházak XXV. Kisvárdai Fesztiválja, 2013. június 23.
Az előadás végeztével valaki Viszockij fiát keresi, a gitárost, aki az esten szerepelt. Pedig Vihula Mihajlo, a gitáros nem Viszockij fia, ám a tévesztés önmagáért beszél. Harsányi Attila és Vihula Mihajlo zenés műsora minden, ami orosz: elsősorban dal és elsősorban Viszockij, és ami mögötte van – lélek és háború és vodka és politika és ember és nyersesség és vicc és magány és Puskin és Dosztojevszkij és Mengyelejev és az utólag szoborba öntött hősi halott Lajka kutya az űrben és a sor hosszan folytatható.
A két előadó – és így maga az előadás – szenvedélyessége átütő. Azáltal, hogy egymással játszanak, nekünk játszanak. Ha a dal félremegy egy oktávval, akkor újra lehet kezdeni. Az emberek hibáznak néha, és attól emberek, hogy belátják. Ez ebben az előadásban megtörténik, és miután megtörténik, talán az este legjobb dala kerekedik ki belőle egy lírai tévétorna-parafrázissal, hogy miért érdemes reggelente mozogni – nehéz elképzelni, hogy erről jó verset és jó dalt lehet írni, pedig lehet. Van, ami hosszabb érzésre a kelleténél és van, amit még elhallgatna az ember. Van, ami ismétlésnek hat, van, amihez vissza-visszatérnénk. De ez annyira mellékes, amikor nem csak a két előadó, hanem a közönség is részévé válik az előadásnak, sőt, a hangszer is önálló életre kel, és létrejön egy kétségtelen tartalom, ami nem üzenet, hanem maga az este. Itt nincs hazugság, csak szándék és egy érvényes, autentikus, minden ízében színházi (mert emberi) lenyomat. Valóban szórakoztató, kellemes, de öntörvényű, viszont addig tart, amíg tartania kell.
Urbán Balázs – Kisvárdai Lapok, 2013. június 24., hétfő
Vlagyimir Viszockijt egy szál gitárral képzeli el az ember; magányos farkasként, aki pusztába üvölti fájdalmát – még akkor is, ha tisztában van azzal, hogy ez csupán sztereotípia. Amikor azután belép a színre Harsányi Attila és Vihula Mihajlo, s két nyelven, finoman évődve, a közönségre ki-kikacsintva elkezdik az előadást, érezhető lesz: a következő 70-80 percben nem szellemidézés zajlik majd.
Harsányi azonban (…) nem próbálja az énektechnika vagy a gesztusok, allűrök imitálásával megidézni Viszockijt. Saját személyiségéhez igazítja a dallamokat, s igyekszik a helyzet óhatatlan monotóniáját oldani. Ezt szolgálja az egyes dalokhoz társuló eltérő énektechnika, az ének megszakítása, a viccek betoldása, az előadópáros közti játékos, teátrális évődés. Mindez eltávolít talán Viszockij szellemétől, de megsejteti, hogy dalai többféleképpen felhasználhatók, mint a sztereotípiák alapján gondolnánk.