Sonkamenüett

Raymond Cousse: Stratégia két sonkára című regénye nyomán
Az eredeti szöveget fordította: Oberten János

Játssza: Tege Antal

Játéktér-Jelmez: Tapasztó Ernő
Zene: Borsos Pál, Éder Enikő

Dalszöveg: Lackfi János, Fekete Réka, Éder Enikő

Dramaturg: Fekete Réka

Súgó - Ügyelő - Rendezőasszisztens: Kiss Kata

Rendező: Tapasztó Ernő

A Békéscsabai Jókai Színház és az Aradi Kamaraszínház koprodukciója

Ősbemutató: 2016. december 9.

Nótáros Lajos – Fekete Réka – Tapasztó Ernő:

SONKAMENÜETT

rokokó musical

A Sonkamenüett műfaját tekintve monodráma, rokokó musical-operett öt felvonásban, rendezője Tapasztó Ernő, az Aradi Kamaraszínház igazgatója.  „Úgy gondolom, egy stúdiószínpadon kellenek ilyen előadások, mert minden városban megvan az a réteg, amely kívánja ezt a fajta színházat. – mondta el korábban a rendező. Akár klasszikus drámáról vagy operettről van szó, merjük elmondani, hogy mit gondolunk a világról! Ha csak általánosságban merünk gondolkodni, középszerű dolgok születnek. A kultúrának mindig el kell gondolkodtatni valamiről, csak a gondolkodás hozhat valamiféle boldogságot az ember életébe.” Borsos Pál és Éder Enikő hat zeneszámot szerzett a műhöz, amelyben Lackfi János két verse is megjelenik. Tapasztó Ernő szerint a mű mondanivalója nem veszített aktualitásából, mély társadalomkritika és önismereti kérdések jelennek meg benne.

A történet egy disznóról szól, aki a vágóhídon várja 2×2 méteres karámjában az elkerülhetetlent. Hamarosan meg fog halni, ugyanis érte jönnek az emberek, akik leszúrják és feldolgozzák. Utolsó óráiban mesél a disznók társadalmáról, elmondja, miként gondolnak a jószágok az életükre, milyen elképzelései vannak a filozófusoknak, teológusoknak a vágóhíd utáni életről és, hogy mi a véleménye az emberekről. Hosszú monológjai végén zenés etűdben foglalja össze az elmondottakat, amik eleinte pozitívabb, humorosabb hangvételűek, de a darab előrehaladtával – és a disznó utolsó órájának közeledtével – egyre dühösebb, majd végül szomorú hangvételűvé válik. Utolsó pillanataiban, a teljes idegösszeomlás után már csak legszebb éveit eleveníti fel, magában, majd elmondja, hogy mi vár rá az elkövetkező órákban, miután már nem fejjel lefele fog lógni a kampón.

A mű egy nagyon erős szatíra. Görbe tükröt állít az embernek és annak történelmének is. Erősen reflektál a malac elbeszélése a sokszor értelmetlennek tűnő ideológiáinknak, izmusainknak, kulturális, vallási szokásainknak. Bár nevetünk rajta, amikor a disznó érve azon szokása mellett, hogy ő a karámban átlósan szokott közlekedni, a sok bolond társával szemben, akik körbe-körbe szoktak járkálni, vagy értetlenkedve nézi, akik őt politikailag jobbra vagy balra akarják besorolni, valahol tudjuk, hogy rajtunk gúnyolódik a szerző.

Nagyon erősen érződik a nihilizmus a darabból. Olyannyira, hogy az előadás alatt egyszer sem, és még a legvégén sem kapunk feloldozást vagy egy tanácsot útravalóra. Bármiben is hiszünk, bármilyen szokásaink is vannak, azok mind csak arra jók, hogy ne unatkozzunk kicsi mozgásterünkön, a Földön, addig, amíg értünk nem jön a böllér. Elveszettek és kiszolgáltatottak vagyunk a természet rendjének, ami következetes és kegyetlen.

Tege Antal nagyszerűen viszi el a hátán a darabot. A helyszínnek és remek játékának köszönhetően nagyon bensőséges és hiteles a történet. A szűk és sötét padlástértben kicsit a közönség is úgy érezhette magát, mint egy disznó a karámban.

Összegezve, a mű egy nagyon erős dráma, ami garantáltan nyomot hagy a nézőben. Viszont egy dolgot észben kell tartani, ha meg akarjuk tekinteni a művet: illúziók nélkül, kiüresedve fogunk kijönni az előadás színhelyéről. A Sonkamenüett az egyik legerősebb abszurd dráma, amivel találkozhatunk a színházban, mindenképpen csak erős jellemű, magabiztos embereknek tudom ajánlani, aki kész szembenézni a tényekkel: ránk csak a böllér vár, minden más csak múló szeszély.