A szegedi THEALTER U21 Szabad Színházak Nemzetközi Találkozóján az Aradi Kamaraszínház három előadással képviseltette magát. Heiner Müller Kvartett, Éder Enikő Különjárat és a Rejtőzködők – Utolsó tangó Párizsban című előadásokat tekinthette meg a közönség. Az Extazis fesztivállap mindhárom előadásról közölt.
A THEALTER a Szegedi Körzeti Stúdió Régióra Magazinjában
Haldokló társalgási szótár
Kedd éjszaka a 21. THEALTER közönsége egy intenzív, felkavaró bemutatónak lehetett tanúja a Régi Zsinagógában. Az Aradi Kamaraszínház és a MASZK Egyesület Heiner Müller Kvartett című darabját koprodukcióban állította színpadra. Az előadás rendezőjével, Balog Józseffel beszélgettünk.
– Beszélnél a darabválasztás mikéntjéről?
– Az előadás felkérésre készült, tehát nem én választottam, nem „szívem csücske darab”, de ez jó volt így, mert nem azon kellett erőlködnöm, hogy valamit nagyon megmutassak, hanem beleköltöztem a darabba. Egy-egy darabba mindig beleköltözik az ember, de nem mindegy, hogy a szomszéd szobába nyit be, vagy egy egészen távoli lakásba. Ez egy ilyen távoli lakás volt.
– Harsányi Attila és Éder Enikő nagyon erős párost alkottak. Van közös színházi előéletük?
– Ez volt az első közös előadásuk. Két különböző iskola: Attila nagyon erősen akarja tudni, hogy mi az a gondolat vagy eszme, ami körül forgunk, és ezzel együtt választ
figurát. Enikőt is átdolgoztuk egy hasonló gondolati megközelítésbe. Ő inkább azt akarta tudni, hogy mit kell csinálnia ahhoz, hogy az legyen a színpadon, amit gondolunk
vagy mondani akarunk. Számomra újdonság volt, hogy nem a barátaimat, független
színházi alkotókat kellett meggyőznöm, hogy hajtsák végre, amit gondolok, és tegyék hozzá, amit ők tudnak, hanem itt színész színészekkel kellett dolgoznom, és
ez nem kevés meglepetést okozott nekem. Hogy menynyire kell praktikusnak lenni, mennyire nem elég csak a gondolat, mennyire kell, hogy biztonságban érezzék magukat,
hogy mikor lesz meg a szöveg. Ez egy nagyon nehéz szöveg: ha az ember téveszt vagy kiesik a ritmusból, nagyon nehéz visszamenni, nem nagyon enged meg semmit.
Ez egy szövegopera, ezért mi is olyan túlzó játékmódot valósítottunk meg, ahol az opera a grandiózussága és összhatása érvényesülni tud.
– Müller így határozza meg a helyszínt: szalon a francia forradalom előtt, vagy bunker a harmadik világháború után. A ti előadásotok helyszínét hogyan határoznád meg?
– A mi helyszínünk a vasnő, amelyben a szereplők élnek. Üres színpaddal kezdtünk, aztán mondta Attila, hogy ha ez a két ember egy test, egy lélek, akkor ki kell
találnunk, hogyan költöztessük őket egymásba. Így jött létre ez a színházi páholy, amely egy nő alteste, mellkasa, egy kétfejű nőé, kétfejű fenevadé. És a temesvári színházban
megcsinálták nekünk ezt a vasszörnyet.
– A Kvartettben számomra két ember feszül egymásnak kegyetlenül. Lehet ennek a párbajnak győztese?
– Ők már nem meccselnek, azt hiszem, túl vannak az érzelmi mérkőzéseiken. Elfogadták, hogy halálraítéltek, és szeretnék eljátszani az utolsó játékaikat. Isten színe
előtt, egymással. Ha ez kegyetlenség, akkor inkább a világra irányuló kegyetlenségüket fordítják egymás ellen. Mert lemondtak a világról, nem akarnak beavatkozni.
Érzelmes utazás
JÁSZAY TAMÁS
Már megint kevésbé fogok (akarok) az előadásról írni, mint inkább a hatásáról. Vagy még inkább a közegéről. Méghozzá a ’csak most, csak nekünk’ miatt. Mert hiába szeretnénk kényelmesen azt gondolni, hogy a színházi előadás légmentesen záródó dobozban elszállítható pár száz vagy ezer kilométerre, ahol azonos hatásfokkal működik, mint ahol és ahová született, ez sajnos és szerencsére nem így van. Amíg ugyanis a színház élő emberekkel mesél történeteket más élő embereknek, addig az utóbbiak hatnak az előbbiekre és fordítva. Sajnos és szerencsére. Tudják: ’csak most, csak nekünk’.
És ez tegnap délután, a Csillag börtön falai között eltöltött szűk másfél óra alatt sokszorosan igazolódott. Mert lehetne beszélni a beengedés körüli hercehurcáról (értsd:
a kötelező biztonsági előírások), az egy négyzetméterre eső szigorú tekintetek számáról (értsd: a fegyőrök mindenre kiterjedő fi gyelme), ám ennél sokkal izgalmasabb
volt Éder Enikő zenés-verses estjének a színeváltozása. A meghökkentő átalakulás ugyanis megsokszorozta az előadás erejét. Váratlanul mást kezdett jelenteni minden
szó és mozdulat, vagy még inkább: hirtelen jelentése lett bizonyos szavaknak és mozdulatoknak. Hazamegyek. Elindulok. Szeretlek. Hiányzol. Honvágyam van. Nézz a szemembe. Évente, hetente, naponta hányszor hangzanak el bármelyikünk, mindannyiunk szájából? Sokszor, nagyon sokszor. Legtöbbször csak úgy: mellékesen, odavetve. Mert tudjuk, reméljük, megszoktuk – mit is? Azt, hogy aki elindul, megérkezik; hogy van hová hazamenni; hogy van kinek a szemébe nézni. Mert ilyenkor nem gondolunk azokkal, akik a mi privát időnkön és ismerős terünkön kívül léteznek. Akik, mondjuk, átlagosan tizennégy évet töltenek el egy pár négyzetméteres cellában. Akik most a szerény színházterem első két sorában összeszorult civilek mögötti hosszú padsorokban
ülnek és nagyon-nagyon figyelnek. Meg nevetnek, könnyeznek, énekelnek. És akkor végül a hatásról is. Remegés a térdben, gombóc a torokban. Köszönet érte.
Az én védelme
A THEALTER U21 utolsó estéjén a Régi Zsinagógában újabb premiernek lehetünk tanúi. Az Aradi Kamaraszínház és az Andaxínház Rejtőzködők – Utolsó Tangó Párizsban
című közös produkciójának táncosával, Grecsó Zoltánnal beszélgettünk a főpróbán.
– Mi volt az előadás kiindulópontja?
– Az Utolsó tangó Párizsban című film. Egy férfi és egy nő nagyon nem talál egymásra. Azt vizsgáljuk, hol mennek el egymás mellett, hol teper a férfi és hol a nő. Mitől nagyon férfi a férfi és mitől nagyon nő a nő. Azért nagyon aktuális ez a darab – és a film is –, mert az én generációmban már szinte teljesen eltűntek a férfi és a női szerepek.
Ha férfi vagy, nem kell udvarolnod, épp ellenkezőleg: neked udvarolnak. Míg a gimnáziumban nagyon haragudtam egy lányra, ha nem mehettem fel hozzá az első randi
után, most azt érzem, hogy lassan nekünk, férfiaknak kell arról gondoskodnunk, hogy ne menjünk fel mindjárt. Minden szerepet összemosunk. Hiányoznak az apák az
életből. Nincsenek apa- és anyaképek. Nincs kiket másolni, csak szavak vannak, de azok üresek. Nekem is nagyon nehéz volt ebben a szerepben megtalálni azt a férfit, amit hoznom kell, ezt a Marlon Brando férfi típust.
– A rejtőzködés, az érzelmi kitárulkozás hiánya szerinted szintén generációs probléma, kortünet?
– Igen, nagyon trendi lett a szingli lét, mindenki egyedül van, de közben mindenki vágyik a másikra. Milyen durva az, ami a közösségi portálokon zajlik! Mindenki sok szeretetet szeretne kapni mindenfelől, ám attól meg fél, hogy valakivel elzárkózva létrejöjjön ez az intimitás. Mindig extrovertált állapotban vagyunk, nem találjuk meg egymás között a nyugalmat, így nem is akarunk elköteleződni. Ez a kitárulkozás hiányát is hozza magával.
Elképesztően sokat sérülünk. Biztosan a szüleink, nagyapáink korában is több kapcsolata volt egy férfinak vagy egy nőnek, de most aztán rendesen kipróbáljuk magunkat,
mielőtt egy házasságba belevágunk. Ebből aztán rengeteget tanulunk, ami nem tudom, hogy jó vagy rossz. Egyre inkább úgy érzem, lehet, hogy jobb ésszel házastársat
választani, mint érzelmekkel. Megtanultuk annyira őrizni a saját határainkat, hogy azok szinte már átléphetetlenek. Azt tudjuk mondani bármikor: „Figyelj, ha nem
tetszik, menj el!” Olyan erős az én védelme, hogy már nincs kompromisszum.