TÜKRÖZŐDÉSEK

Három férfi játszik három nőt a jeles román rendező, Radu Dinulescu
Genet-fantáziájában. Teátrális fizikai színház virtuóz clownokra és
megkopott patinájú színdarabra. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.

Könnyedén alakot váltanak. Elmélyült komolysággal bohóckodnak.
Derekasan birkóznak, elszántan kitárulkoznak. Úgy emelgetnek mázsás
súlyokat, mintha csak tollpihékkel zsonglőrködnének. A román rendező
kezén a színjáték nem kisrealista pepecselés, hanem nyers, vad,
hatásokra törő és látványos attrakció, amely egy pillanatra sem leplezi
a színházi masinéria működését. Sőt a játék részévé teszi a
színházcsinálás folyamatát és értelmezését.

Váta Loránd, András Lóránt és Harsányi Attila
Miközben András
Lóránt, Váta Loránd és Harsányi Attila gazdagon mintázott, vérbő és
érzéki figuráit nézem, nem tudok szabadulni a gondolattól: vajon miért
is elementárisabb ez a fajta színészi jelenlét a mi hazai
színjátszásunk átlagánál? Talán mert merészebb? Csúfondárosabb? Jobban
belefeledkezik az ábrázolt életanyagba? Radikálisabb eszközrendszert
használ? Valószínűleg ez mind együtt, s akkor még mindig nem jutottam
sokkal közelebb e színjátszás lényegéhez.

A színpadkép roppant
egyszerű és funkcionális, egy hatalmas, leomló fehér lepel jelöli ki a
játék terét; a nagyrészt álló lámpák-reflektorok többsége ugyancsak a
játéktérben kapott helyet, a lámpatestek állványzatait színes
művirágcsokrokkal tűzdelték tele (a díszletet, s a jelmezeket is a
rendező, Radu Dinulescu tervezte). Jobboldalt bordóvörös színházi
függöny keretezi a játékot, amely amikor elkezdődik az előadás,
csakhamar pompás nagyestélyivé lényegül át, az egyik szereplő, Claire
csavarja izmos teste köré; a vörös bársonyhoz csillogó, hidegen
csörömpölő fémláncot párosítva, mintha csak szado-mazo szexjáték vagy
dominajáték kezdődne. A színtér előterében kis állványzaton plazmatévé:
egy könnyen kezelhető kézikamerával-fényképezővel élőképeket
közvetítenek buja dulakodásaikról a játékosok. A kamera szuper-közeliben
kinagyítva mutatja az arcokat; néha el-elkalandozik nézői figyelmünk,
mert a mozgóképeken nemcsak szimultán eseménysorok peregnek, hanem
vibráló képkockák a múltból vagy az elképzelt jövőből, s a csapongó
képzelet víziói.

A tárgyak, a kellékek multifunkcionális módon működnek Radu
Dinulescu színpadán, jelzésszerűségükben is tökéletes színházi illúziót
keltve. De gazdag jelentéstartományban „játszanak” a jelmezek is:
egy-egy hófehér kötényke, a férfiak lábára feszülő fényes combfixek
vagy Solange (Váta Loránd) vörösbarna csillogó gumikesztyűi, amelyek
egyaránt használatosak háztartási védőfelszerelésként és a gyilkolás
univerzális eszközeiként.

Genet drámájának régóta
sokféleképpen értelmezett, önmagába is tükröződő tükörrendszere, amely
anno, a múlt század közepén még forradalmi ábrázolási mód lehetett
valóság és képzelet egymásba játszatására, mára, úgy vélem, nagyrészt
kiüresedett formai játékká degradálódott. Nemigen hoz már lázba a
cselédlányok imitált szerepjátéka, ahogy eljátsszák, hogy úrnőjüket
szolgálják, miközben sorozatos alakváltoztatások közepette figurát
váltanak, a másik bőrébe bújnak, mígnem látszat és valóság végül
összeér egy igazi gyilkosságban. Ami megtörténik, vagy mégse.

Radu
Dinulescu koncepciózus szereposztása, miszerint a három nőalakot három
ruganyos testű férfiszínészre osztotta, valószínűleg a tükröződések
sorát kívánta még eggyel növelni. A férfiak alakformálása a női létet
ironizálja; s a férfiként eljátszott nők ábrázolása az intim
fehérneműkkel, a combokra simított harisnyákkal, az erős sminkkel s a
homoerotikus vonzások és taszítások játékba emelésével képes végig a
groteszkben tartani az előadást. (A nemváltások értelmezési tartománya
ennél természetesen tágabb lehet.) S ugyancsak a szerepjátszó
tükröződések funkcionálisnak szánt eleme lehet(ne) a videós élőkép és
mozgókép-installáció játékba illesztése (készítője Armand Richelet),
amely, persze, mint sokszor alkalmazott és jócskán elhasznált technikai
eszköz, nem sokat tesz hozzá a drámaértelmezéshez. Amikor az egyik
szereplő odaáll a tévéképernyő elé, s a mozgóképen látjuk, amint
megsokszorozódik a tükörkép tükörképe, meditálhatunk egy keveset e
masinéria működésén. Ám a sötét plazmaképernyő akkor működik a
legfunkcionálisabban, amikor valamelyik alak sziluettje árnyként
tükröződik a felületén. Bármelyik figura akárcsak egy percnyi jelenléte
is jelentésgazdagabb e közhelyes technikai eszköz működésénél.

A színészek a színjátszás magasiskoláját mutatják be az előadásban,
kiváltképp a Madame-ot játszó András Lóránt s a Solange-ot adó Váta
Loránd. András Lóránt Madame-ja csupa elomló érzékiség, barokkos
tobzódás, maníros vonaglás; a nagyvilági dáma finom ecsetvonásokkal
mintázott képe, egyúttal a mimikának, az aprólékosan cizellált és
koreografált gesztusnyelvnek virtuóz testbeszéde. Maga a túlcsorduló
édesség, lágyság és érzékiség kevercse; testi-lelki tünemény. Váta
Loránd Solange-a rusztikusan mintázott bohóc, csúfondáros és cinikus,
hízelgő és agresszív, szűkölő és magabiztos.  Nemcsak megalázott, lázadó
szolgaként, hanem gyilkos indulatoktól fűtött emberként is félelmetes.
Harsányi Attila vitális és magának való, rámenős és benső
ambivalenciát is sugalló Claire-t formál. A három pompás színészi
alakítás könnyedén viszi vállán az előadást, feledtetve a videojáték
üresjáratait, s a színmű másodlagos frissességű tartalmait. Mert
miközben lenyűgöz szerepformálásuk metaforikus sokértelműsége és
eleganciája, majdnem végig lebilincselően izgalmas és mulatságos marad a
játék: radikális színházat látunk.