Vágó a színpadon

Tetszett? Nem tetszett?

Vágó István immár a sokadik – tévés, vagy nem tévés – személyiség, akit az Aradi Kamaraszínház beszélgetős műsorra hív meg. Kiülnek ketten a színpadra, az interjúkészítő kérdez, bedobja a témát, a meghívott válaszol.

A műsor annak függvényében lesz érdekes, hogy mit és hogyan kérdez a riporter, mit és hogyan válaszol az interjúalany. Ez utóbbinak feltétlenül ismertnek kell lennie a közönség számára, különben alig lenne kíváncsi rá.

Vágó Istvánt az aradiak, ha nem nagyon fiatalok, jól ismerik a magyar tévéadók valamelyikéről, sokszor láthatták (és szerették meg) jó három évtizeden keresztül különböző kvíz-játékok műsorvezetőjeként. Nevéhez fűződik, többek között, a Fele sem igaz, Álljunk meg egy szóra! (Grétsy László nyelvésszel), Van benne valami, Kerékbár, Mindent vagy semmit. Legyen Ön is milliomos!, Pókerarc c. műsor.

Aradon egy számára kevésbé megszokott szerepben lépett fel, olyan „adásban”, amelyben nem ő volt a műsorvezető, most őt kérdezte Nótáros Lajos. Ámbár Vágó István számára a színpad sem egészen idegen, hiszen zenészként állt már a nagyközönség elé: basszusgitáros volt a Favágókban, még énekelt is. Az együttesről szerzett videofelvételeket kezdte levetíteni a műsorvezető még a beszélgetés megkezdése előtt, így hát természetesnek hatott az első, a zenei múltra vonatkozó kérdés. A jóízű válasz közben (a közönség által mindig is nagyra becsült öniróniával) Vágó elárulta: egy ismert zenészekkel közös hakni után visszahallgatta a felvételt – nem kellett volna, mert elborzadt saját hangjától.

Beszélt aztán a vendég arról, hogyan lett tévés – miután vegyészmérnökként egy gyógyszergyárban dolgozott, ahol felfedezte magáról, hogy jól meg neki a kommunikálás. Egy Riporter kerestetik után, bár nem nyerte meg, Vitray Tamás felajánlotta egy barkochba-műsor vezetését. („Megpróbáltam – legnagyobb döbbenetünkre nem söpört el a népharag –, és ezzel becsukódott fejem fölött a doboz fedele” – mármint beskatulyázták, műsorvezetésre ítéltetett.) Pedig mindig szerkesztő szeretett volna lenni. Próbálkozott színdarabbal („remek egyfelvonásost írtam”), de neves író barátja a véleményezésre átadott kézirat átvétele után hónapokig elkerülte, végül kényszerhelyzetben bevallotta: „ilyen sz…t életemben nem olvastam”.

Aztán eljött 1996, amikor Vágót (a rendkívül művelt, sok nyelven beszélő, népszerű műsorvezetőt) kirúgták az MTV-től és „meg kellett tanulni”, mi a kereskedelmi tévé.

Újabban nyugdíjas – egy róla készült Gálvölgyi-paródia apropóján megjegyezte: mint sok neves idősebb színészt, sehova sem hívják, félnek tőle, „leprás vagyok”. Azóta könyvet írt (Vigyázat, csalók és… kínaiul tanul.

Mielőtt azonban mindezeket elárulta volna, Nótáros Lajos érdekes játékot talált ki: (a hóhért akasztandó) egykori tévéreklámokról kellett megmondania riportalanyának, milyen sorrendben keletkeztek, ki nem énekelte el a megadott nagy nevek közül a híres Szomorú vasárnapot (válaszolni hol sikerült, hol nem). Kérdésre beszámolt tagságáról a Szkeptikus Társaságban – s ennek kapcsán materialista világnézetéről –, végül válaszolt a hallgatóság köréből elhangzott néhány kérdésre. De hogy mi a véleménye a Zeitgeist-ról, nem mondta el, minthogy – a közönség 99 százalékához, és e sorok írójához hasonlóan – szégyenszemre nem is hallott róla. Pedig, állítólag, a világot lehetne megváltani vele.

Mindent egybevetve: magam jónak, érdekesnek találtam a kétórás (!) beszélgetést, helyenként kimondottan izgalmasnak. Beszéltem viszont olyannal, aki többet várt. Talán a világ megváltását. A világra, mi tagadás, ráférne…