Visky András Üzenete a Magyar Dráma Napjára

Arra jutottam, hogy a színház a velem szembejövő Másik felismerésének és életben hagyásának átélhető és valósággá váló boldog eseménye. A tőlem radikálisan különböző Másik, igen, legyen az Ember vagy Isten: nemcsak életben maradni, hanem megkímélni, azaz elfogadni valakinek a különösségét, nos ez is egy egész életet kitevő megajándékozottság. Boldogok a szelídek, visszhangozza mindegyre, sírva-nevetve, a színházi fekete doboz.
A drámával, ezzel a nem-irodalom irodalommal, amit senki nem olvas, mert nem is olvasásra termett, egészen más a helyzet: a dráma az olvashatatlan írás. Olvashatatlan, de a legnyitottabb, mert a beteljesítő megcselekvésre várakozik. Lehetőségek sokasága áll előtte, maga a végtelenség, mert a színésznek a maga egész életével kell belépnie az írás szabadon hagyott terébe, hogy, színész és írás, beteljesüljön. Végéremehetetlen paradoxon: a dráma akkor válik irodalommá, ha, odahagyva a maga szövegszerűségét, valóságos életté bír lenni, de legalábbis annak a közvetlen közelébe kerül. Nemcsak nyitottság, hanem befejezetlenség is: tökéletes töredékesség.
Mi másra emlékeztetne bennünket a dráma, mint, bizony, saját életünkre, erre a hibátlan ideiglenességre és egyszeriségre, amit hitelbe kaptunk és el kell számolnunk vele. A dráma, még ha sikerületlen vagy kifejezetten rossz is, a színpadon megérinti az életet, a valóság közelébe kerül, visszavonhatalanná válik. Még reménytelenül sikeréhes, rémisztő üressége is hullámokat ver az emberi lélekben: az élet-hiány visszhangjait.
A kortárs dráma hiánya színpadjainkon elsőrendűen nem a rossz művek születéséről, hanem a bátorság hiányáról tanúskodik, arról tudniillik, hogy a saját időnket színház-szakmai alapokon hárítjuk el gyáván és eltökélten. Azt a mindig is jelenidejű kérdésfeltevést, hogy szabadok vagyunk-e valójában, és hogy vajon nem álmaink legjobb börtönőreit választjuk mindegyre magunk fölé, saját fejünket tálcán nyújtva át nekik, a mindenkori nagy gondoskodóknak.
A Magyar Dráma Napján az önmagunkkal való folyamatos szembenézés bátorsága elodázásának, elodázásának és visszautasításának a közös tapasztalata is előttünk áll. A Másikat szemlélve saját arcunkba tekinteni: kikerülhetetlen és, nem kétséges, fölemelő feladat, aminek a dialógus ezen egyedülálló művészete, a dráma a legjobb formája. Sem valódi dráma, sem igazi színház nem lehetséges játszók és nézők egymásra és egymásba tekintése nélkül.
Én (itt) vagyok, mert te (ott) vagy. Lenned kell, hogy lehessek; lennem kell, hogy lehess.
Kolozsvár, 2014. szeptember 19.
VISKY ANDRÁS