VodkaPolka

Jevgenyij Griskovec – van-e olyan önök, ezen írás olvasására vetemedők között, aki e nevet ismeri?
Ha igen, annak gratulálunk, nagyon ismerheti a mai orosz irodalmat.

Griskovec nevét hiába keresnénk a sok kötetes Világirodalmi Lexikonban – igaz, amikor kiadták, az 1967-es születésű színész, író, rendező még gyermek volt. De aztán egyszer csak díjakat nyert, az újítások és kritikusok díját, s attól kezdve, úgy 13 éve, neve lett. Mellesleg maga mondja, hogy darabjainak szövegét általában csak a többedik előadás után jegyzi le, addig csak a fejében van meg, és előadásról előadásra változik valamit – szóval meglehetősen furcsa fickó lehet.

Az Aradi Kamaraszínházban most játszott darab, a VodkaPolka címe egyedül Aradon ez – az eredeti ugyanis Hogyan ettem kutyát, vagy Hogyan ettem meg a kutyát. A vodkás cím közös aradi koprodukció, rendező, színész, tanácsadó közös találmánya, de „ül”, hiszen a darab két szereplője, miközben mesél, illetve harmonikázik, üríti tisztességesen a (persze vízzel teli) vodkásüveget. Az orosz ember vodkát iszik, és hozzá, ha van, savanyú uborkát fal. Aradon uborka is volt, de szegény harmonikásnak vagy nem jutott, vagy nem szereti…

De miről is szól ez a darab? Egy volt tengerészkatona (szerzőnk, biztos adat, három esztendőt húzott le még a szovjet éra utolsó éveiben a csendes-óceáni flottánál) élményeiről mesél. Vonatos utazásáról a Távol-Keletre, katonáékhoz – útközben öreg tengerészek froclizzák –, mesél a kiképzésről (egy hangosbeszélő felhasználásával), arról, hogy miért áll meg, hihetetlen pozícióban hátracsapva a tengerészsapka a katona tarkóján (a válasz: csak úgy), arról, hogyan húgyoztak naponta egyszerre háromszázan a tengerbe egy kiugró szikláról (s lám, az ellenséges tengeralattjárók is elkerülték őket), arról, hogy miként védte meg egymaga hazáját egy japán helikoptertől, mesél a szigetek hatalmas, smaragdszárnyú lepkéiről, még előbbről, iskolás korából, egykori, a Bajkál-tó rejtelmeit magyarázó tanárnőjéről. S hogy a címről se feledkezzünk meg: koreai tengerészkollégájának köszönhetően valóban evett kutyahúst, s még ízlett is neki.

Egy kisember – nem túl éles eszű, sőt, mintha picikét bárgyú és feltétlenül naiv – mesél, játék kíséretében persze, mondhatni hétköznapi dolgokat, köznapi nyelven, látszólag nem is ironikusan. Közben meg-megszólal Borsos Pali kezében a tangóharmonika (az eredeti darabban valószínűleg nem is szerepel), ismert, a szöveghez kötődő dallamokat játszik (az ilyen összeesések a rendező, Tapasztó Ernő kitalációi), de „koreai népdalt” is, amelyet Aradi Tibor elénekel, halandzsa nyelven (előzőleg igazi orosz nyelven is énekelt). A néző pedig azon gondolkodik: mitől is érdekes ez a darab? Mert, bár világmegváltó eszmék nincsenek benne, érdekes és szórakoztató, amihez a vetített képek is hozzájárulnak: a hadsereg parádéja a moszkvai Vörös Téren, egy politikai „gyermekfilm” a gazdáról és koncot leső kutyáiról stb. Szóval: ötletes és érdekes az előadás, amelyben a humoristaként ismert budapesti Aradi Tibor először játszik drámai szerepet. Reméljük, nem utoljára.